Fémforgács
Hobbi hullamosók! Amatőr boncmesterek! Börtönszakácsnak álcázott nekropedofilok! Eljött a mi időnk, leszállt az éjszaka. Az utolsó portás is lekapcsolta maga után a villanyt. Csak a miénk ez a hulláktól bűzölgő hűtőszekrény. A játszóterünk ez a tetemektől hemzsegő húsbolt, aminek van egy olyan ura, aki csak akkor hajlandó megmutatni magát, ha az újszülött osztályról érkezik az a bizonyos húscafat. Ez az az időszak, amikor köldökzsinórral fonják be nyakukat és áldoznak a kollagének és egyéb kötőszövetek oltárán. Ez a perverzióban fogant démon a Dying Fetus. Nem tőlem fogtok tudomást szerezni eme banda létezéséről és ez rendjén is van így. Ez a Maryland államból érkező trió már 1991 óta a különféle titkosszolgálatok körözési listáján szerepel. A bűnük pedig nem más, mint a féktelen brutalitásban fogant technikás death metal tökélyre csiszolása, ami ezáltal tömegpusztító fegyverként írtja áldozatait. Nyolc alkalommal követték el eme gaztettet és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy egyhamar leállnának. Egy sorozatgyilkos reflexével viharoznak be a stúdióba és minden egyes alkalommal sikerül véráztatta szarral kikenni a csillogó falakat. A takarító Joli néni legnagyobb örömére. A Make Them Beg for Death ugyanúgy elfogja tömíteni a lefolyókat, akárcsak múltbéli cinkostársai. Ő a kilencedik repeszgránát, ami szöget repít minden szerencsétlen flótás pofájába.
Tetanusz injekció nem jár az új koronghoz. 36-féle nemi betegséggel fertőződött, rozsdásodó láncfűrésszel nyitja fel koponyánkat ez a megátalkodott trió. Kik is ők? Hát ugyanazok, akik eddig is! John Gallagher és Sean Beasley gondoskodnak arról, hogy angyali kórusukat járják át…ja bocs rossz csatornára kapcsoltam. Veszett kutya módjára ugatják a különféle ocsmányságokat e sárbolygó atmoszférájába. Na de várjál Béla, mert most fog ökölbe szorulni a talpad. Ez a két kannibál felel a gitárért és a basszusért is és aki ismeri a Dying Fetus munkásságát, az tudja, hogy ez már önmagában teljesítmény a köbön. Ők azon kurva exklúzív klubhoz tartoznak, akik úgy képesek krumplipürévé baszni a csontvázadat, hogy közben intelligens technikássággal demonstrálják azt, hogy a féktelen brutalitás nem zárja ki a zenei tudást.
Ez nem a tipikusan primitív, unga-bunga, “is it like heavy bro?” típusú ősember death metal, amire még nagyapáink is hevesen bólogathattak, miközben a másik csatornán ment a Dáridó. Nálam mindig is a korai Cryptopsy tisztátalan unokatestvérének számított a gárda, akik már eleve vérfertőzésben fogantak egy elhagyatott ranch ólában. A dobosról sem feledkeztem el, mert az ő géppuskája nélkül mehetnének a többiek Baltimore dzsungelnyuszis birodalmába metamfetamint lőni a szemgolyóikba. Trey Williams nemcsak a zenei gerincet adja, hanem ő írja a dalokat is. Ő az agy, aminek működnie kell. A megvalósítás pedig pazarul sikerült. Az Enlighten Through Agony az első boss, ő az aki felkészít minket arra a pokolra, ami a lemez többi részét jellemzi. Nem azt mondom, hogy gyenge láncszem lenne, neki az a feladata, hogy kellőképpen bemelegítse a nyakizmokat. A komplexitásban fogant genocídium folytatódik a Compulsion for Cruelty tétellel, ami már egy jól irányzott sorozatot helyez el az arcberendezésünkön.
A tekeredő gitárok, az ismétlődő ritmusképletek után kapunk egy igazán hajmeresztő témát, amire azonnal beindulnak a reflexek. A gitárszólók sikítása pedig olyan, akár egy elsőáldozó találkozása az élet szebbik oldalával. Mindez a kellően fifikás dalszerzést dicséri, na és azt a baromi izmos hangzást, ami az egész lemezt jellemzi. Nem telepszik rá semmi semmire, mindenkinek megvan a maga a helye és támogatja a másikat. Elnyomásnak, tompaságnak, szürkeségnek nyoma sincs. Relapse Records ide vagy oda, ez azért nem kezdőknek való terep. Az állandóan változó muzikális kép gondoskodik róla, hogy sose unatkozzunk ezalatt a 37 perc alatt. A basszusról is érdemes megemlékezni, mivel néha olyan íveket ír le Sean játéka, ami képes kitörni abból a hatalmas falból, amit a többi hangszer képez. Forrón lüktetnek a hangjegyek, szinte spriccel az arcunkba az a gennyes váladék, ami ebből a ragacsosan sikamlós muzsikából árad.
Paganiniként játsszák az eddigi albumokon is megszokott diabolikus himnuszokat. Ódákat írva jelenlegi világunk velejéig korrupt, torz és nem utolsó sorban szánalmasan pökhendi lakóinak. A tempóváltásokkal is jóban van a Fetus, de ebben igazán nincs semmi meglepő. A vég nélküli blast beatek ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem az ő világuk. Annál ők sokkal tehetségesebb zenészek. A Throw Them in the Van is képes 1:41 perc alatt megmutatni számunkra, hogy miért is ők a sorozatgyilkosok védőszentjei. Összefoglalója mindannak, ami miatt kedvesek a magamfajtáknak. Magzatgyilkos dalok sorakoznak egymás után, melyek a segglyukunkon át húznak karóba a legközelebbi vaskerítés hegyesedő tetején. Számos olyan téma akad, amiket napok múlva is dúdolni fogunk, mert egyszerűen annyira fülbemászóak, hogy egy jó időre az agyvelőnkbe lesz billogozva annak kottasora. Izzó vasként a nyomát hagyja bennünk a fonálférgekkel teli szájjal darált szöveg is, mivel számos olyan szekció van, ahol együtt mormogható az óda. Körmönfont ravaszdi a Dying Fetus, mert piócaként szívja bele magát lényünkbe a nem is olyan rejtett fogósságával.
Mindig szeretek olyan bandákról írni, akikről alig hallott bárki bármit, ezek a gárdák mindig is kedvesek lesznek számomra. Ám próbálok lépést tartani a már bejáratott nevekből álló brigádokkal is és a Dying Fetus eddig sose okozott csalódást. Ők szimbolizálják azt a kurvát, aki már 30 éve ugyanott áll a téren és te mindig jó szívvel gondolsz rá, amikor leviszed a szemetet. Emlékszel arra, amikor még kisgyerekként egyszer fellibentette neked a miniszoknyáját, hogy megláthasd mi lehetne a tiéd, ha csak pár évvel idősebb lennél és lenne kereseted. Pattanásos tiniként puszta jófejségből elvette a szüzességed, miközben te azt se tudtad, hogy melyik alagút vezet Kőbánya-Kispestre. Közben szépen elteltek az évek. Több rajta a ránc, a dekoltázsa is már egy kicsit csálé, de még most is ugyanúgy tud mosolyogni rád, mint amikor először vetted ki belőle a kékerest. Az a tekintet megfizethetetlen. Nehéz időkben is ott áll és rád kacsint. Ő tudja mi a baj és tudja rá a megoldást is. Ilyen a viszonyom a Dying Fetus albumaival is. Ott voltak a kezdetektől fogva, most is itt vannak és azt nyújtják, amit ők a legjobban tudnak. Nem kellenek ide felesleges tiszta énekkel ellátott Pavarotti áriázások, sem feminin energiákat ránk szabadító cipóbámulás. Ők nem akarnak és nem is tudnak mást játszani és ez nekem biztonságérzetet ad. A megbízható régi őrség ismét megmutatta azt, hogy mire jók a nagy öregek és én boldog vagyok, hogy még manapság is ilyen minőségű albumokkal képesek megörvendeztetni minket. Az a bizonyos hullaház még most is nyitva áll és főnöke ezúttal is elégedetten szemléli, hogy még nem pusztultak ki azok a Szodomából szabadult ámokfutók, akik oly kedvesek számára.
