rattlead.hu
A Divided by Darkness albummal ismertem meg és szerettem bele a texasi Spirit Adrift muzsikájába. Az azt követő Enlightened in Eternity egy felemelő mágikus-misztikus utazás volt, és az alapján idén is joggal számítottam tőlük egy hasonlóan meghatározó zenei élményre. Az új lemezt bekértem a kiadótól… és minden hallgatással kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Albumokat alapvetően nem kritizálni, hanem ajánlani szoktam, a Ghost at the Gallows kapcsán viszont csalódást éreztem: nem fogott meg, teljesen átlagos anyagnak, az említett alkotásokhoz képest visszalépésnek gondoltam, és a legszívesebben nem is írtam volna róla. Ugyanakkor, ha egy kapcsolatban nem adsz visszajelzést arról, ami nem tetszik, ha szerinted nem jó az irány, a másiknak esélye sem lesz arra, hogy korrigáljon, és a jövőben sem kapod meg tőle azt, amit szeretnél…
Így aztán jelezném, hogy nem nyűgöz le, amit a Spirit Adrift legfrissebb albumán hallok. Első nekifutásra egy, az itt olvashatónál negatívabb kritikát írtam róla, de aztán inkább tartottam egy kis csendszünetet, és ma már valamennyire más szemüvegen keresztül látom a csapat legújabb produkcióját. Egy biztos: más ez az anyag, mint az előző két lemez. Mondhatjuk, hogy jóra lehet hallgatni, idővel hozzá lehet szokni ehhez a „mássághoz”.
Nate Garrett és csapata a 2020-as Enlightened in Eternity-t követően útelágazáshoz érkezett, amelynek egyik ösvénye a Palace in Thunderland elefántcsonttornya, a „kiválasztottak” szűk körének szóló művészete, a másik pedig a Haunt lemezeket futószalagon termelő nagyüzeme felé vezetett. S bár már három éve annak, hogy utoljára teljes értékű anyagot kaptunk a csapattól, úgy érzem, a Ghost at the Gallows megszületését nem előzte meg olyan fokú elmélyülés, ihletettség, mint az általam etalonnak tartott alkotásokét. Az idei anyag – az előző két albumhoz képest – egy csuklóból kirázott riffgyűjteménynek, rutinból megírt dalcsokornak tűnik. Könnyedebb, lazább anyag: nem nekifeszül a súlyoknak, hanem felszeleteli és megrázza azokat a levegőben. Viszonyítási pontként nem véletlenül említettem a fenti két zenekart, mert egyik, illetve másik oldalról a stílus és a hangzás is hasonló, ám míg Andy Bereskyék (PiT) egy-egy újabb anyagának megjelenése mindig ünnep számomra, Trevor William Churchék (Haunt) idei lemezét – egysíkú, kiszámítható volta miatt – már végig sem tudtam hallgatni. Nagyon nem szeretném, ha a SA kapcsán is ide jutnék.
Merengő gitárfutamokkal, hangulatosan kezdődik a Give Her to the River és vele az album, jó a bekeményítés is, utána viszont jön a Haunt-os középtempó: Garrették jól variálják a témákat, valamiért mégsem hagy bennem mély nyomokat a dal. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy a szellősebb hangzás, a sok helyen szitáló ritmus vagy a mainstream-, AOR-megközelítés teszi, de egyszerűen nincs kedvenc nótám a lemezről. Az anyag összességében gyorsabb, mint elődje volt – talán ezt érzem szokatlannak, mindenesetre számomra nem ez az „igazi” Spirit Adrift. Mert hogy éppen azok a részek tetszenek a leginkább (például a Hanged Man’s Revenge vége vagy a címadó nóta), ahol visszavesznek a sebességből, és betonozó, lassú középtempós riffek hátán, Black Sabbath-osan görgetik maguk előtt a dallamokat.
A These Two Hands akusztikus gitárokkal kísért, lírai első fele az anyag legszebb pillanatait hozza; tetszik a Death Won’t Stop Me reszelő alapriffje is, azonban a dal ezt leszámítva nem igazán rejt újabb élménymorzsákat, az I Shall Return Crazy Train-es (Ozzy) alapriffje pedig inkább kínos, mint megsüvegelendő. Erősen vegyes érzéseim vannak tehát az anyaggal kapcsolatban, és magam is nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit mondok majd róla hosszabb kihagyás után, mondjuk, fél év múlva, de most egyfajta „hallottam már ilyet” hangulatom van tőle, nem érzek olthatatlan vágyat arra, hogy újra és újra meghallgassam. Sajnálom, hogy így alakult, és remélem, hogy a következő lemezzel Garrették visszatalálnak a Divided by Darkness-szel megkezdett, a zenei halhatatlanság felé vezető útra.
