Fémforgács
Különös tendenciára lettem figyelmes néhány nappal ezelőtt, de lehetséges, hogy csak azért létezik, mert azt akarom, hogy létezzen. Ez a halvány, még nem teljesen megalapozott felismerés egy igazán erős, felemelkedőben lévő spanyol zenei életet feltételez, mivel az elmúlt hetekben, hónapokban elég sok erős anyaggal találkoztam ebből az országból. Persze ennek a hozzánk képest hatalmas régiónak sosem volt szégyenkezni valója, ha extrém zenéről volt szó, manapság mégis ritkábban találkoztam olyan zenével/zenekarral, ami maradandóan megfogott volna. Lehetséges, hogy azok a lemezek, melyek ezen változtathatnak, itt bújkálnak a promós holmik között? Mindenesetre a 2022-ben indult SolNegre nevű formáció alapos oknak monható egy ilyen felvezetéshez, mivel a nagylemezig vezető lépcsőfokokat két single kiadvánnyal letudva egy igazán kiváló bemutatkozó dalcsokrot tettek le elénk az asztalra.
Nem árulnak zsákbamacskát, az biztos, hiszen mellékelt levelükben már kinyilvánították, hogy szimpla death/doom metalt kívánnak játszani, de csakis a legjobbakkal összehasonlítható módon. Általában ilyenkor lökök félre mindent és vetem rá magam egy anyagra, hogy már az első dal felénél kikapcsolhassam azt egy legyintés és egy “anyátok” benyögése mellett. A The Spiral Labyrinth azonban nem akart megállni, hallgattatni kezdte magát minden egyértelmű hatás mellett és egészen odáig jutott, hogy egyet tudtam érteni a zenekarral: ez death/doom, a legszebb hagyományok szerint, magas minőségben és kivitelezésben.
A gyors lemezkiadás, a töménytelen mennyiségben áramló rutinosság, profizmus azonban kíváncsivá tett és nem okozott meglepetést, hogy nem tizenéves új felfedezettek állnak a projekt mögött. A SolNegre két régi motoros, Rigel és Gebre agyszüleménye, akik korábban a Golgotha, Helevorn és Desmondus kapcsán már sokat játszottak együtt (gitár és basszusgitár). Hozzájuk csatlakozott szintén a Golgotha soraiból Tomeu Crespí dobos, hogy végül Miguel Serra énekes szabadjára engedésével teremtsék meg maguknak a zenekart. Az ő esetében beszélhetünk “felfedezettről”, mert a gyomrost adó extrém hörgése, üvöltése mellett igazán otthon van a tiszta, már-már epikus énekhangokban is.
Nem a banda érdeme az efféle kettősség megalkotása, de az bizonyos, hogy kiválóan működik náluk. Ugyanez elmondható a zenéről is, ahol a finom dallamok, a klasszikus felépítésű, szívfacsaróra forduló gitárszólók, érzékkel adagolt zongorabetétek ellenében kőkemény riffek, death metalos cammogások is bőséggel megférnek. A változatossághoz az is hozzájárul rendesen, hogy a dalokban elég sok vendégzenész is elhelyezte kézjegyét. Ez sem mondható ritkaságnak, azonban a SolNegre bevallottan csak stúdióban tevékenykedő (ezt persze sosem lehet tudni) legénysége mindenkinek szabad kezet adott az ötletei tekintetében. Az eredmény nem marad el: a hosszú játékidőben mindig akad valami friss és szórakoztató. Külön fegyvertény az ehhez szükséges erős, modern hangzás megléte is. A kötelezően megjelenő My Dying Bride, Anathema hangulat mellett nem mehetünk el a korai Opeth neve mellett sem, de időnként a Doom Vs. és az Ahab hatása is érzékelhető volt. A dalok a funeral doom tempót azért jellemzően túllépik, sőt, időnként középtempós zúzásokba is belekezdenek.
Magán a lemezen egyébként 6 egymáshoz lazán kapcsolódó történetet hallhatunk (ezeket itt-ott megbontották, ezért szám szerint 8 szerzeményt kapunk), közel órás játékidő mellett. A közös szál sem tartozik az áll leejtős különlegességek családjába: ez az egyedüllét, a sebezhetőség érzése, a depresszió, melyet a bandatagok a saját bőrükön is megtapasztalhattak, mert úgy írták le a dalokat, mint saját lelki szennyesük kiteregetését.
Meglepően eleget tesz tehát az ígéreteinek a SolNegre, ami mondhatni minden lehetőséget bevet egy tökéletes kiadvány létrehozására. Aki kedveli a melodikusabb vonulathoz közeli, keménységtől sem visszariadó death/doom metalt és igényes, változatos albumot keres az őszi hangulat megtámogatására, az nem tudom, fog-e idén jobbat találni.
