rattlead.hu
Tegye fel a kezét, aki a ’80-as években hallgatott Girlschoolt! Nekem ők sokáig kimaradtak az életemből: a Joan Jett–Warlock–Wendy O. Williams szentháromságot leszámítva más csajos banda jó ideig nem is szerepelt a gyűjteményemben, és csak a kétezres években szereztem be kíváncsiságból a lányiskolások bemutatkozó albumát, az 1980-as Demolitiont és az azt követő Hit and Runt, de ennyiben ki is merült a kapcsolatunk. Aztán, ahogy mostanában szoktam, a Girlschool legújabb anyagába is belefüleltem, hogy hátha… és ez a nyitottság ez alkalommal is meghálálta magát.
Mi a fasz? 45? – mondja az új Girlschool lemez címe, és valóban, a londoni formáció kereken ennyi esztendeje játssza a NWOBHM televényéből sarjadt, kissé punkos, rock and rollos heavy metal muzsikát. Az eredeti, klasszikus felállást ma már csak az énekes-gitáros Kim McAuliffe és a dobos Denise Dufort képviseli, de társaik sem ismeretlenek a csapat régi rajongói számára, hiszen Tracey Lamb basszusgitáros már 1987 és 1991, majd pedig 1992 és 2000 között is tagja volt a bandának, és az ős-bőgős Enid Williams 2019-es távozását követően ismét feltűnt a színen; a másik gitáros, Jackie Chambers pedig 2000 óta erősíti a zenekart.
McAuliffe-ék legutóbb 2015-ben jelentkeztek új anyaggal, amit nem ismerek, úgyhogy azzal nem tudom összehasonlítani a mostani produkciót, így azt mondanám, a Girlschool jelenlegi muzsikája Joan Jett és a Thundermother zenei világával határos, természetesen nem kevés korabeli GS-ízt is felvonultatva. Mindig megdöbbenek azon, hogy míg az ember külsején csak otthagyja a keze nyomát az időközben eltelt néhány évtized, a hangja jórészt változatlan marad. Ez a helyzet McAuliffe-fel is: meg nem mondanám, hogy egy 60+-os csajt hallok énekelni. Persze a zene is feszes, a gitárok – különösen az anyag elején – karcosan, erőszakosan szólalnak meg, és itt-ott (It Is What It Is, Believing in You, Party) a basszus is jólesően ott vibrál, mormol mellettük.
Duforték ez alkalommal sem bújnak ki a bőrükből: a lényegre törő, fülbemászó nóták többségének játékideje három-három és fél perc között mozog. A súlyosabb, metalosabb dalokat az album elején vetik be, amivel nemcsak a nosztalgiázó GS-fanokat rántják be a moshpitbe: a keményebb muzsikák kedvelőit is elismerő bólogatásra késztethetik az olyan tételek, mint az It Is What It Is, a Bump in the Night vagy személyes kedvencem, a Cold Dark Heart.
Elsőként a rock and rollos Barmy Army-nál érzem előtűnni a tipikus Girlschool-hangulatot és -dallamvilágot; akárcsak ebben a dalban, az It’s a Messben is hangsúlyosakká válnak a vokálok. Az Invisible Killer nyitó hangjainál ismételten meg kell állapítanom, hogy nekem tetszik az ezen a lemezen hallható gitársound, jól ellensúlyozza a számok dallamosságát, nem hagyja, hogy felpuhuljon, nyálassá váljon a produkció.
A Believing in You-ban kerül elő egy olyan jellegzetes, ereszkedő dallammenet, mint amilyen a 2020-as Thundermother-album címadó szerzeményében, a Heat Wave-ben is hallható. Tetszik, és ebben még a nyilvánvaló hasonlóság sem zavar. Ami viszont kevésbé jön be, az a klasszikus rock and roll-fokozaton pörgő Are You Ready?, ahogy a Motörhead emléke előtt tisztelgő és a két banda közötti barátságot megidéző Born to Raise Hellt is feleslegesnek érzem egy kicsit, még ha olyan olyan nagyságok vendégszerepelnek is benne, mint Biff Byford, Phil Campbell és Duff McKagan.
Egy szó mint száz: addig is, amíg Filippa Nässilék, illetve Guernica Manciniék elő nem rántják az újabb pikk ászt a dekoltázsukból, számomra a Girlschool az új Thundermother. 
Annak idején a Demolition sem volt rossz anyag, azonban mostantól a WTFortyfive? a kedvenc GS-albumom.
