rattlead.hu
Akár haveroktól, akár valamelyik szaklapból, akár a netről érkezik az ajánlás, hogy megkönnyítsék a döntésünket, az adott anyagot igyekeznek műfajilag besorolni, esetleg valamelyik ismert bandához hasonlítani. Nos, a svéd Under Attack-et a heavy/speed/thrash skatulyában találod, és – nyilván nem csak azért, mert nevüket egy klasszikus Exciter-nóta után választották, és mert hivatalosan ez a formáció is háromtagú – előképként leggyakrabban Dan Beehleréket emlegetik velük kapcsolatban. A távoli rokonság tagadhatatlan, ám zeneileg több minden választja el őket, mint ami összeköti.
Az alapcsapatot itt az utóbbi időkben Lasse Hietala énekes, és két gitáros-basszusgitáros, Björn Thorup és Niklas Mattisson alkotja. (Utóbbiak a stúdióban tetszés szerint cserélgetik egymás között a négy- és a hathúros hangszert.) Mivel korábbi dobosuk, Mattias Johansson, úgy tűnik, nem tudta vállalni az állandó tagsággal járó kötöttségeket, 2019 óta sessionmuzsikus, jelen albumon Martin Karlsson tölti be ezt a posztot. Talán ez az instabilitás is közrejátszhatott abban, hogy a 2012 óta létező formáció debütalbuma csupán ebben az esztendőben látott napvilágot.
Ami a zenéről elsőre megállapítható, hogy kő-egyszerű, old school muzsika. A hangzás teltebb annál, mint amit a korai Exciter lemezek esetében megszoktunk, és Hietala orgánuma is mélyebb, erőteljesebb, mint a kanadai banda dobos pacsirtájáé. A gitár megszólalása csikorgó, szintén a régi időket idéző, témái sok helyen ugyancsak az anyag dallamos oldalát erősítik. Néhány szerzemény révén (Torture’s Too Kind, Stabbed with a Knife, As Abaddon Strike) a speed metal is képviselteti magát, ám a dalok többségére inkább a riffelő, döngölő középtempó a jellemző. A refréneket időnként ők sem bonyolítják túl (The Night of the Sniper, Dawn of Fire, Meatgrinder), amitől – sokadik hallgatásra – bizonyos pillanatokban egy kissé unalmasnak érzem a hallott muzsikát.
Más dalok viszont az ének- és a gitártémáknak köszönhetően kifejezetten fogósak, dallamosak. Kedvenc nótám, ami a leginkább megmaradt bennem, és ami miatt rászántam magam ennek az ajánlónak a megírására, a lassú bólogatásra késztető, már-már manowari magasságba emelkedő Fury of the Thunder God, amelyben mindenekelőtt a hipnotikus dobritmusnak jut kiemelt szerep, az egymásnak válaszolgató gitárok pedig a dal zenei és hangulati csúcspontját jelölik ki. De refrénje miatt nálam ugyanígy dobogóra kívánkozik a Where the Axeman Laughs is.
Az album dalait hallgatva az angol Satan mellett a ’80-as évekbeli német, holland és belga bandák jutnak eszembe, szerencsére az UA úgy lovagolja meg a bennünk élő nosztalgiát, hogy közben nem válik pókhálóssá, ne adj’ isten nevetségessé a produkció. Akiben még ott él egykori, tizenévesen a metalra rácsodálkozó, azt nagykanállal habzsoló énje, nyugodtan tegyen egy próbát az Under Attack bemutatkozó nagylemezével, jó eséllyel önfeledt 39 percet fog vele szerezni magának.
