Fémforgács
10-15 évvel ezelőtt komoly reneszánszát élte az okkultizmussal átitatott rockzene, az okkult heavy/doom, a folyamatosan felszínre bukkanó csapatok pedig előszeretettel merítettek egymástól és a hetvenes évekből is. Sok banda jött, győzött, majd eltűnt, kevesen voltak képesek kitartóan megmaradni, valamint a minőséget is ugyanazon a szinten tartani. Sorban ugorhatnak be a nevek: Castle, Blood Ceremony, Jess And The Ancient Ones, Uncle Acid & The Deadbeats, Ruby The Hatchet, Windhand, Royal Thunder, Lucifer a teljesség igénye nélkül. Személy szerint kedvelem őket, de igazán komoly kedvencem csak egyetlen ilyen formáció akadt, ez pedig nem más, mint a nagylemezekkel szerényen bánó Hands Of Orlac. A zenekar különlegessége számomra az a furcsa helyzet, hogy olasz zenekarként Svédországban élnek és tevékenykednek. Itáliai mivoltuk pedig mindenre rányomja a bélyegét: az úgymond fősodortól távolabbi inspirációkat tartják szem előtt, saját hazájuk rejtett kincseiből táplálkoznak. A hasonló cikkek kapcsán már számtalanszor leírtam, hogy Olaszország az okkult, dark muzsikák valódi underground tárháza, mivel azok jóval elszigeteltebben fejlődtek ki és nagy mértékben támaszkodnak a szintén egyedi olasz horror által megteremtett hangulatokra. Újabb becses listával örvendeztetlek meg titeket: Jacula, Black Hole, Run After To, Paul Chain, Abysmal Grief, L’Impero Delle Ombre, Death SS… Ezen felül pedig nem szabad megfeledkeznünk egy szintén jeles szféráról, ez pedig a kevésbé ismert, de brutális színvonalon mozgó itáliai progresszív rock, ami ugyanúgy rányomta bélyegét a Hands Of Orlac munkásságára.
A banda gyakorlatilag ennek a világnak az esszenciáját tette le az asztalra már 2011-es bemutatkozásán is, akárcsak a 2014-ben elkészített Figli Del Crepuscolo című folytatáson. Elég sokat kellett várni azonban az új dalokra, valamint egy doboscserére is sor került az elmúlt években, de a lényeg nem változott: az ének továbbra is The Sorceress hatáskörébe tartozik (a hölgy eredeti neve Ginevra), valamint a dalszerzést hű társával, a basszer The Templarral közösen követik el. Szerencsére ez miatt olyan, mintha a projekt háza táján megállt volna az idő és gyakorlatilag ugyanazt a receptúrát felhasználva rakták össze a szeptemberben megjelenő Hebetudo Mentis című korongot, amit alaposan feltöltöttek tartalommal azok számára, akik már vártak tőlük valami új anyagot. Térjünk vissza The Sorceresshez, aki meghatározó ebben a formációban. Ugyan néha-néha fuvolajátékát is hallhatjuk, a főszereplő mégiscsak énekhangja, amit meghallva egyszerűen nem tudok magam elé mást vizionálni, mint egy éjfeketébe öltözött, titokzatos papnőt, aki a nagyszínpad helyett egy nyirkos, földalatti kápolnában celebrálja ősi hiedelmeken és titkos tanokon alapuló szertartását. Érzékeny és törékeny első hallásra, ugyanakkor távolságtartó és megköveteli magának a tiszteletet.
Zenei oldalról a már alaposan kivesézett hatások uralkodnak, legyen szó lassan csordogáló doomról, könnyedén suhanó heavy metalról, esetleg lazább, régimódi progresszióról. Menetrendszerűen érkeznek a fogós, de nem azonnal ható riffek és gitárszólók, pszichedelikusabb andalgások, amiknek összességét a hangzás teszi igazán felemelővé. A Hebetudo Mentis ugyanis nagyon jól szól. Sok hasonló zenekaron érzem hallgatáskor, hogy azért hangzik retrónak, mert a stúdióban mindent elkövettek annak érdekében, hogy valamihez hasonlítson a csapat produkciója, amit x évvel korábban hallottak, viszont a Hands Of Orlacnál ez teljes természetességgel jön át hangról hangra. Minden tiszta, mégis analóg módon rezonál, az olyan apró mozzanatok, mint például a nyitó To The Night A Bride végén hallható pár csilingelő hang pedig pillanatok alatt megalapozzák a horrorisztikus alaphangulatot. Kifejezetten bejöttek a lemez gitárszólói, melyeket 2018 óta már Emil Jansson szolgáltat a banda soraiban. Szinte hihetetlen, hogy a srác a 90-es évek szülötte és ennyire jól érzi magát a heavy metal, hard rock gyökerei között. Elég csak meghallgatni a másodikként felcsendülő Three Eyes című tételt, amiben kegyetlen türelemmel és kimértséggel adagolja a középtempós menetelést a beszúrt rövidebb szólókkal és a dal végén megjelenő Sabbath riffel.
Ez utóbbi készít fel minket az Il Velo Insanguinato által valóban megérkező okkult doomra. The Sorceress igéket mormol, suttog, dicsőít, miközben a zene révületbe kerít. Az albumot a rövid, instrumentális címadó, a Hebetudo Mentis vágja félbe, ami simán elférne bármelyik klasszikus olasz horrorfilm soundtrackjében is. A tíz perchez közelítő Malenka ugyan semmivel sem gyengébb korábbi társainál, de egy kicsit túlgondoltnak éreztem a monotonabb énekdallamok miatt, aminek igazából csak az utolsó 3-4 perce sikerült igazán hangulatosra. A Frostbite aztán ismét rengeteg instrumentális finomságot szolgáltatott, remek dalszerkezettel és minden erénnyel, amit eddig felsorakoztathattam a lemez pozitív megítélése végett.
A zenekart eddig sem kellett félteni a hosszú szerzemények miatt, átlagosan 6-7 perces tételeik legtöbbször tartalommal is rendelkeztek, viszont a friss korongot záró Ex Officio Domini (The Executioner Of Rome) már engem is kíváncsivá tett majd negyed órás játékidejével. Azt kell mondjam, a Hands Of Orlac ezt is megugorja és az egyik legjobb szerzeményt rakja össze a lemezre. Teljes mértékben azt kaptam a Hands Of Orlac visszatérésétől, amit elvártam, kivéve egyetlen dolgot, de ez szokás szerint a szőrszálhasogatás kategória. Eszembe jutott a banda nevével ellátott bemutatkozás és annak lángok borította borítója, valamint az, hogy az ottani dalok bizony tüzesebbek, vadabbak voltak. Ezzel szemben a Hebetudo Mentis profi és érett, végletekig csiszolt, egy hosszú érési folyamat mérföldköve. Érdemes meghallgatni…
