Fémforgács
Ritkán szoktam foglalkozni a különféle kiadványokhoz kapcsolódó kísérő levelekkel, főként, hogy a kiadók többsége az első 5 mondatban ellövi az olyan kifejezéseket és mondatokat, mint a “mindenki által várt, hihetetlen bemutatkozó album, az év metal szenzációja, az eddigi legjobb lemez…”. A hazai Faded Remembrance mellé pakolt igazán terebélyes bemutatkozás azonban a lehető legreálisabban mutatta be számomra az egyszemélyes projektet, felvázolva azt, hogy honnan hova kíván elérni és ezen az úton milyen szerepet tölt be a másodikként összepakolt Delusion Of Silence. Ennek megfelelően én is próbálok a lehető legnagyobb alapossággal kifacsarni magamból minden gondolatot, jót is, kevésbé hízelgőt is.
A gótikus death/doom metalban tevékenykedő név mögött egy Albert nevű úriember áll, aki teljes mértékben kiterítette kártyáit és ezzel konkrétan jobban felkeltette az érdeklődésemet, mintha a formabontó zsenialitásról kezdett volna el értekezést írni. Egyes részeit szívem szerint bemásoltam volna az írásomba, hogy ne kelljen úgy éreznem, mintha plagizálnék, de azért mégiscsak én vagyok a szerencsés, akinek kíváncsi a véleményére (vagy csak nálam landolt a levél a sok száz közül, de hadd érezzem már kicsit fontosnak magam…).
Na szóval, a Faded Rememrance egy Győr városában gyökerező gyémánt, ami még csiszolásra vár, de első hallásra igazán érdekesnek tűnik annak ellenére, hogy messze áll az éppen népszerűsági magasságokba szökő stílusoktól. Klasszikus, a 90-es évekből táplálkozó death/doom az alapja némi pátosszal és monumentalitással megtoldva, ahogy azt a korai Anathema, Paradise Lost, Cathedral, Candlemass, My Dyng Bride (és még sok egyéb hatás) emlegetése világossá is tesz, de a kísérletező hajlam sem hiányzik a projekt magjából, köszönhetően egy olyan hangszer bevetésének, mint például a trombita. A 2020-ban indult történet első lépése a The Age Of Emptiness című korong volt, amit Albert tanulópénznek ír le az üzenetében, de azért ezt kicsit szerénynek tartom egy ilyen kiadvány esetében. Az ismerkedést természetesen ennek a meghallgatásával kezdtem és azzal nem vitatkozom, hogy akadnak technikai furcsaságok, néhány kiforratlanabb megoldás, de összességében egy nagyon kellemesen depresszív, számomra szórakoztató anyagot találtam benne. A Delusion Of Silence hangzás és összeszedettség tekintetében ugyan komolyabb képet mutat, de az alaphangulat már a debütálásnál is hasonlóan erős volt. Nem bánom, hogy több nyers, de tiszta ének került azonban a friss dalcsokorra, mert a hörgés szerű acsarkodás nem volt az erőssége a bemutatkozásnak. Ami viszont működött és működik most is, az az egészen minőségi témák felhalmozása, természetesen a műfajnak megfelelő tempóban és mennyiségben. Rengetek keserű, mégis fogós riff tarkítja a közel 50 perces anyagot, ezek pedig bőven magukkal tudnak ragadni. Különösen fontos számomra egy magyar, de angol nyelven megszólaló zenekar, projekt esetében, hogy a nyelv ne tűnjön erőltetettnek, hamisnak, szerencsére a kiadvány ezt a lépcsőfokot is sikeresen megugorja.
Az itt-ott felbukkanó trombita valóban színesíti az összképet, még ha nem is mindig tud teljes mértékben a zene részévé válni, a tolakodást elkerülő billentyűk pedig belesimulnak a megteremtett atmoszférába. A daloknak ívük, felépítésük van, nem azzal az elképzeléssel születtek, hogy majd egyetlen jó téma fogja kitölteni az egyébként 6-7 perces játékidőket.
A kiadványt nyitó Daydreaming Of Salvation egy kissé sablonos ennek ellenére, a dal jól funkcionáló második fele a Mirror Of Deceptiont juttatta eszembe, ott azonban messzemenően jobban működik a kórussal megtámogatott vokál (esetleg itt sem lenne rossz ötlet több hangsávban gondolkodni). Nem tudott kellően magába szippantani, viszont arra jó volt, hogy a másodikként érkező Sentiment Of Decadence idejére már ráállítsa a fülemet erre a muzsikára. Jobban működött a kémia a zene és a vokál között, megjelent egyfajta egyensúly a produkcióban. Hasonló recepttúrával érkezett a Remembrance Faded is, ahol a dal fele után érkező akusztikus rész ment nagyot. Ennél a dalnál kezdtem el gondolkodni azon, hogyan lehetne még jobb a dolog és akkor bevillant: kevesellem az érzelmi töltetet a vokálból. A szív biztosan benne van, így a felvétel lehet a ludas abban, hogy tompának hangzik. Eszembe jutott egy 2003-as Krux koncertfelvétel, ahol Mats Levén gyakorlatilag minden dalban lelkileg kibelezte magát és egy kicsit belehalt… Persze ugyanezt nem várom el, a stílus sem teljesen fedi egymást, de a felvételeknél érdemes lenne hagyni apró nüanszokat az ének tekintetében. Egy kis légzés, elcsuklás, gyötrődés, ha már a belső vívódások univerzumába kívánunk utazást tenni. Némileg árnyal a képen a címadó Delusion Of Silence az érzékenyebb hangokkal, viszont a tétel második felében érkező progresszívnek ható tördelések már nem jöttek be annyira. A Far Away című szerzeményig kellett eljutnom, hogy elkezdjem hiányolni az erőt a dobból, amiből a kevesebb néha több lett volna, ugyanakkor a dalban nagyon jól működő atmoszféra jelenik meg, ami hatásosan feszíti ki nekünk azt a vásznat, melyre életünk filmjét vetítik az utolsó pillanatban. Az As The Rain Falls volt az a dal, ahol először éreztem feleslegesnek a fúvós hangszert, a záró Anathema viszont a Sentiment Of Decadence mellett a második kedvencem lett a lemezről.
Érződik a Faded Remembrance lemezének minden percében, hogy egyetlen alkotó áll mögötte, ami szerintem nem mondható szerencsésnek. Az alapok, a dalírás nagyon rendben van, simán odapakolnám a dalokat akár egy nemzetközi kiadónak is, de a megvalósításhoz nagy szükség lenne egy jó dobosra és ha már több tiszta ének, azt még komolyabban átitatni, telepakolni érzelmekkel, mert 50 percig nem tud érdekes maradni. Nehéz eltalálni az arányokat az akusztikus hangok tekintetében is, mivel azoknak finoman kellene megérkezni a hallójáratunkba, ahogy az ősszel lehulló falevél ér talajt szélcsendes időszakban, mégsem lehetnek tompák, unalmasak. Ettől függetlenül én teljes mértékben kíváncsi vagyok a folytatásra, mert akad potenciál ebben a projektben és a fejlődés kézzel fogható. A death/doom címkét is inkább melodikus doomra cserélném, mivel death metal hangulatot nem igazán hordoz magában, valamint eszembe juttatta az egyik kedvenc demómat, a soha be nem teljesedett ígéretként megmaradt Iniuria zenekartól, ami egész jó kis inspiráció lehetne még. A lemez szeptember 29-én válik meghallgathatóvá a legtöbb digitális platformon.
Utóirat: a kiadott single zöldes borítója veri a nagylemezhez csatolt szürkeséget.
