rattlead.hu
A Gloryhammertől eddig elriasztott a zenészek farsangi maskarája meg a frontember által lóbált, abnormális méretű pöröly; komolytalannak gondoltam a csapatot, anélkül, hogy egyetlen hangot is hallottam volna tőlük. Aztán amikor láttam, hogy az Alcatraz fesztiválon is fellépnek, gondoltam, felkészülök belőlük, hogy tudjam, mire számítsak, és ha esetleg mégis jó az, amit játszanak, nehogy lemaradjak róluk. Választásom logikus módon az idei albumra esett, ami bár nem a színtér legegyedibb alkotása, de kellemes hallgatnivaló, amely jó néhány emlékezetes nótát tartalmaz.
A 2010 óta létező skót csapatnak a mostani a negyedik nagylemeze. A banda ötletgazdája, alapítója nem más, mint az énekes-billentyűs Christopher Bowes, aki ma már főállásban az Alestorm frontembere. Az első három GH albumon még ő nyűtte a szintetizátort, a mostani anyagon azonban már csak a narrációt vállalta magára. Bár hivatalosan máig a zenekar tagja, élőben nem lép színpadra, koncerteken az a Mike Barber helyettesíti őt, aki az új lemezen is vendégszerepel.
A Dicsőség Pörölyének Őrzői saját álomvilágot találtak ki maguknak (és rajongóiknak), amelyben a sci-fi a középkori fantasy-vel keveredik. Univerzumuk központi szereplője a gonosz mágus, Zargothrax és ellenlábasa, Fife királyságának ifjú hercege, Angus McFife. A most már négy albumon keresztül húzódó történet menet közben intergalaktikus méreteket öltött, és a Föld elpusztulását követő időkig ível. A zenészek művészneveiket is ebből a világból merítették: új énekesük, a ciprusi származású Sozos Michael lett Angus McFife II, Bowes, illetve színpadi helyettese pedig Zargothrax, Dundee Sötét Császára.
A Gloryhammer szimfonikus power metaljáról, Michael hangjáról nem véletlenül jut eszünkbe a Rhapsody (of Fire), plusz a külsőségekről és dalok tematikájáról a Twilight Force világa.
A mostani anyag csaknem kétperces intrója (Incoming Transmission) olyan, mint valami filmzene. Az ezt követő Holy Flaming Hammer of Unholy Cosmic Frostban hallható, pattogó zenéről, a csembalószerű szintihangokról egyből a korai Rhapsody-ra asszociálhatunk. A szimfonikus jelleg a Gloryhammer esetében nem nagyzenekari hangzást jelent, inkább a billentyűs hangszerek megszólalásában, a nagyívű dallamokban ölt testet. A(z óóózós) refrén egyik kedvenc nótámban, a Brothers of Crail-ben üt a legnagyobbat, a Fife Eternalban pedig női ének is felcsendül, amit Noa Grumannak, a Scardust csalogányának köszönhetünk.
Miközben számról számra egyre inkább az anyag hatása alá kerülök, énem másik, józanabb fele folyamatosan arra figyelmeztet, hogy ez egy vicc, nem „felnőtt férfinak” való zene, még metalnak is csak nagy jóindulattal nevezhető. Amikor például a Wasteland Warrior Hoots Patrol közepén felharsan a fúvósbetét, óhatatlanul is felmerül bennem az Alcatraz fesztiválon ennél a számnál a színpadra perdülő, szaxofonozó, zöld goblin képe. A dalok relatíve változatosak, zeneileg és vokálisan is gazdagon rétegeltek, ráadásul mindegyikük sláger (egyedül az albumot záró Maleficus Geminus bő 12 perce túl hosszú ahhoz, hogy végig izgalmas tudjon maradni), így a produkcióba nemigen lehet belekötni; ízlés kérdése, hogy valakinél ez egy Top 10-es produkció vagy hallgathatatlan gagyi. Azzal együtt, hogy nem kifejezetten az én zeném, a maga kategóriájában ez egy csaknem hibátlan album. Nem lettem tőle GH-rajongó, de nem kizárt, hogy a csapat korábbi anyagai közül is meghallgatok egyet.
