rattlead.hu
A tavalyi év egyik legizgalmasabb lemeze, a Folium Limina óta érzékenyebbé váltam a sludge/doom zenék iránt, így szinte sorsszerű volt, hogy az Invocation-al is közelebbi ismeretségbe kerüljek, annál is inkább, mert a High Priest nevével először az Alice In Chains munkássága előtt tisztelgő Dirt-Redux albumon találkoztam, amikor a The Otolith bemutatkozó anyaga kapcsán rákerestem a doom-ot hegedűvel keverő csapat Would? átiratára. A High Priest ugyanitt szerepelt az eredetit alig megbolygató Rain When I Die-al, de mivel számomra az AIC semleges terep, csak konstatáltam a dolgot, és meg is feledkeztem az egészről, ezért most kisebb meglepetésként ért Főpapék első, teljes értékű hanghordozójának, az Invocation-nak júniusi megjelenése.
Ezen a vonalon a Folium Limina elég magasra tette a lécet, és nem is vártam el, hogy ahhoz fogható remekművel rukkoljanak elő, így kellemes csalódásként ért, hogy két EP után milyen remek kis albummal rúgták rám az ajtót. A két csapat zenéje – a műfaji besorolásuk azonossága ellenére – meglehetősen távol áll egymástól, így azon túl, hogy egyazon válogatáson hajtottak fejet egy legenda előtt, kettejüket nem is érdemes egymással összevetni.
Az első benyomás, ami szinte azonnal mellbe vág, hogy ezek a srácok nemcsak játsszák, hanem élik ezt a műfajt. Otthon vannak saját világukban, belakják annak minden zegét-zugát, és arra is képesek, hogy elhitessék a hallgatóval: ez az ő világa is lehet, még ha nem is ebben a közegben szocializálódott. Kasszikus doom, sludge, hard rock, némi AIC-s grunge, egy kevés space rock (talán csak a borító miatt), valamint nagyfokú meggyőző erő – ezek keverékét kínálják a 45 percet kitevő nyolc számban, amik mindegyike olyan hitelességgel van prezentálva, aminek kézzelfoghatósága jóval az átlag fölé emeli a Chicago-i négyes fogat zenéjét.
Mint minden „rendes” doom muzsika esetében, a Black Sabbath hatása itt sem megkerülhető tényező, de az AIC tribute-on hallható profizmusuk és autentikusságuk sem volt véletlen. Justin Valentino hangjában van némi Ozzy-s íz, de néhány hajlításában Layne Staley szelleme is ott kísért, ám emberünk messze többet nyújt, mint ezek szimpla utánérzései. A torkában szunnyadó vokális erő, ami áthatja és egyben tartja a dalokat, prémium kategóriás hard rock zenekarokban is simán megállná a helyét (vagyis inkább azt mondanám: majdnem bárhol, az extrém zenéken innen). Dallamainak magabiztossága és „okossága” jóleső érzéseket generál, nagy ívű zenéket és nagy ívű emlékeket idéz, és kicsit el is homályosítja a többiek játékát, pedig az általa ellopott show önmagában is figyelemre méltó.
Megfelelő műszerezettség hiányában nem tudtam pontosan lemérni, hogy a dob és a basszus összesen hány köbcentit tesznek ki az egészből, de Dan Polak és az énekesi feladatok mellett bőgőző Justin játéka százas nagyságrendű lóerővel hajtja előre a szerzeményeket, akkor is, amikor üresbe kapcsol a zenekar. Bőrünkön is nyomot hagyó dinamikával tör elő hangszereikből a zenei alap, amire szinte gyerekjátéknak tűnik ráhúzni valami jófajta, együttmozgásra késztető zenét – és ebben sem hibáznak. A két gitáros, Pete Grossmann és John Regan a már említett Black Sabbath (és ha már Chicago, akkor a Trouble) darabosan reccsenő riffjeinek mai leszármazottaiból variál ki ismerősen is nehezen unható témákat (például a Conjure-ban, és a Ceremony-ban), amiket hangulatos szólókkal is megfejelnek olykor, de a nyúlós, doom-ra hangolt lebegtetésekben is otthonosak (Cosmic Key, Down in the Dark), és fellegeket is tudnak idézni.
Az album részleteibe nehezen tudnék belekötni, mégsem kap jeles osztályzatot, mert bár vörösen izzik, és jóféle szellemeket idéznek meg benne, a nagy fokú égés ellenére mégsem annyira zseniális mint első meghallgatásra gondoltam, hanem „csak” pont annyira jó, amilyennek sokadik pörgetés utáni, lehűlt állapotában tűnik. Kicsit becsapott az elején, elvitt a feelingje, de a helyzet az, hogy az önállóbb elkalandozások hiánya ismerőssé teszi a játékmenet logikáját – ami azonban sosem uncsi, csak „vót má ilyen”, vagy valami hasonló – és ez végül fájó szívű pontlevonást eredményezett. Ettől függetlenül a zenekar annyira egyben van, és olyan hévvel szörföznek a műfaj hullámain, hogy nehéz kivonni magunkat a hatásuk alól, amire rájátszanak még azzal is, hogy mindezt bitang hangzással megtámogatva teszik.
Kezdeti lelkesedésem után beállt a lemez egy stabil szintre, ami jelen esetben nagyon erős négy csillagot jelent, ahonnan viszont már sem a Jóisten, sem egy aszteroidával való ütközés sem tudná kimozdítani. Ha ellene beszélnék, mondhatnám, hogy mindössze rég feltalált elemek korunkhoz igazított kombinációjával állunk szemben – mindez azonban alig von le valamit az értékeiből, mert bárhonnan származzanak is alkatrészei, értő kezek rakták össze, így a hangárból kigördülő végeredményt legalább olyan jól esik hallgatni, mint egy izomautó motorház teteje alatt a hatliteres, V8-as motor dohogó-duruzsoló szívverését.
