Fémforgács
Nem kis magabiztosságról árulkodik az a tény, hogy a Solus Grief magányos farkasa egyből egy teljes értékű albummal mutatkozott be még a tavalyi évben. Ez főleg akkor meglepő, ha szembesülünk azzal a ténnyel, hogy a modern norvég black metal színtér egyik új jövevényével van dolgunk. Ebben a stílusban azért kiszokták járni a szamárlétrát. Sőt számos olyan példa van, ahol a művész úr bőven megelégszik a demok halmozásával. Mindezt akár évtizedeken át, egy darab album nélkül. Ha egy kicsit a dolgok mélyére ásunk, akkor viszont egy fokkal világosabban láthatunk a hófödte erdőben, ahol megkopaszodott fák sikolya küldi a lúdbőrt védtelen bőrünk felületére. Peregrinus ugyanis nem egy nyeretlen kétéves, aki Voltaren kenőccsel az arcán szokta előadni pantomim játékát Oslo steril utcáin. Többek között az Unholy Craft és a Kvad mellett a recenzióm témáját adó Solus Grief is mind az ő sarjadéka. Ha mindez nem volna elég, akkor még azzal is megfejelem a dolgot, hogy Purity Through Fire kiadó mindegyikből bevásárolt és már az ő égiszük alatt jött ki a Solus Grief debütáló albuma is, ami a With a Last Exhale címre hallgat. Szellős, depresszív és fagyos koronggal lett gazdagabb az, aki beruházott rá. A mostani télen se tétlenkedett Peregrinus, itt van a folytatás a What If This Was Everything képében.
Az előző album egy a hagyományos black metal alapjait a 90-es évek melodikus death metaljával, 80-as évek doom metaljával és a tradicionális heavy metallal vegyítő debütálás volt, amelyet végigjárt a depresszió szelleme. Mégis miután meghallgattam a With a Last Exhale-t hamisítatlan skandináv levegőt szippanthattam magamba. A Solus Grief valóban valamennyire eltér a vérrel írt szabályzattól, felfedezhetünk benne olyan behatásokat, amik idegennek hatottak volna a hőskorban, azonban az a bizonyos vér, amivel írták az alapító okiratot az Peregrinus ereiben is ott folyik és ezt nem tudja letagadni.
A depresszív alműfaj nem tipikusan a norvégokra jellemző mutáció, de azért itt is találhatunk kiemelkedő szereplőket, főleg a 2010-es évek elejéből (Knokkelklang). A Solus Grief ezért is táncol vékony jégen, mert nagyon könnyen át lehet lendülni a ló túlsó oldalára, amelynek a végeredménye egy szánalmas önsajnáltatás lesz. Ha nem őszinte az alkotó bánata, az nagyon hamar lelepleződik. Szerencsére ez a félelmem gyorsan elillan a nyitó Upon the Winds, My Breath Left hallgatása közben. Sokkal kaotikusabbnak, letaglózóbbnak és megzabolázhatatlannak írja le a kiadó az előző albumnál, amin egyben magasabb a feszültségi faktor is.
Azt kell mondjam, hogy igazuk van. A legnyilvánvalóbb változás a vokálban észlelhető. A debütáló albumon egy sokkal kimértebb, hagyományosnak mondható előadást hallhattunk, míg itt egy igazi torokpusztító farkaskiáltás fogad minket az első perctől kezdve, ami végig is kísér minket az egész lemezen. A kísérteties huhogás és a véráztatta csatakiáltás között van félúton, de ez mind nem ér szart sem, ha Peregrinus nem a lelkéből facsarná ki ezeket az égbekiáltóan letargikus farkasvonyításokat. A torka helyett megsebzett valójával küldi felénk mindazt a borzalmas negativitást, ami benne lakozik. A depresszív vokálok egyik sajátossága, hogy kétfelé úton keresztül ehetik be magukat a hallgató adó-vevőjébe. Az egyik az, amikor olyan érzetünk van, hogy együtt érez velünk a mikrofon túlsó végén helyezkedő alkotó és megpróbál minket nyugtatni azzal, hogy nem vagyunk egyedül a fájdalmunkban. A másik viszont az, aki végtelenül gyűlöl minket és magával akar rántani minket abba a keserű epébe, amit éppen felöklendezik az alvadt vérrel együtt a torkából. Itt ez utóbbit véltem felfedezni és én ezt bizony jobban is csípem.
Az ilyen stílusnak egyszerűen ez áll jól. Legyen mizantróp, mondjon gyűlöletbeszédet, a hallgató nem a barátja, hanem az ellensége és ez így is van jól. A zenei magvalósításban is van finomhangolás noha itt már jobban kell fülelni. Mindenesetre az előző album atmoszférikus megközelítése itt egy kicsit hátrébb szorult és nagyobb teret kapott az agresszivitás, valamint a sokkal kifejezőbb, szuggesztívebb témák állnak középpontban. Kellően komor, sötét és zord a hangulat, hogy megfagyjon a vér az ereinkben, erről gondoskodnak a dühös blast beat szekciókkal tarkított gyorsítások. A csendesebb lelassulások közepette azonban inkább egy dacosság, sztoikus megvetés a jellemző. Az akusztikus gitárokkal Within the Fires fináléja pedig még egy kis naivitásba fojtott szentímentalitást is képes közvetíteni.
A dalok egy kivételével mind 10 perc fölötti játékidővel rendelkeznek, így inkább egy történetet mesél el a Solus Grief, mintsem különálló tételek sorozatával küldene meg minket. Néhány téma, szekció egy kicsit nálam túl hosszú ideig ki lett tartva, ám ez nem sokban befolyásolta a korong élvezhetőségét. Nem egy olyan riff van itt, ami igazán emlékezetesre sikerült, különösen a záró Of the Earth Cold van megküldve ilyenekkel. A gitárok sűrűbben, vastagabban szólalnak meg, a dobok naturálisak, semmi sincs túlbonyolítva, a keverőpultot a helyén kezelték, azonban van annyira kellőképpen stabil és konzisztens hangzása a lemeznek, hogy nem fogja igazán senkinek sem a gyomrát megfeküdni. Egyenetlenségnek vagy aránytalanságnak nyoma sincs, ez egy kellemesen karcos hangzás. Talán itt is van a legnagyobb hiányérzetem. Az a helyzet, hogy nekem még ez is egy kicsit tisztának hat, különösen akkor, ha egy ilyen bődületesen bánatos, feszültséggel és szorongással teli, zimankós albumról van szó, mint a What If This Was Everything. Az egzisztenciális bizonytalanságot, kétségbeesést egy legalább ennyire hektikus, mondhatni skizofrén hangzásnak kellene tolmácsolnia. Noha ez csak az én személyes véleményem, ez szerintem rajtam kívül, meg pár hozzám hasonló mániákuson kívül mást nem érint. Néhány monotonabb résztől eltekintve csupán ennyi kritikát tudok felhozni, ami egy bitang erős album képét sugározhatja a mélyen tisztelt Olvasó felé és ez így is van. Aki magáénak érzi a Shining, None, Gris, Sombres Foréts kiadványait vagy szinte bármilyen fagyosan gyászos atmoszférával megküldött feketeséget, akkor karikázza be szeptember 22-t a CD, október 27-t pedig a vinyl kiadvány miatt.
