Dionysos Rising
Kiadó:
Steamhammer Record
Honlap:
www.virgin-steele.com
Pár héttel ezelőtt merült fel blogunk hozzászólásaiban, mennyi értelme van a streaming-korszakban a kritikáknak, egyáltalán, olvasnak a mai fiatalok ilyet, és mégis, miért írogatunk itt majdnem tucatnyi-soros ismertetőket akkor, mikor a közösségi média felületén egyre kevesebb a betű, és egyre több a video.
Saját részről könnyű helyzetben vagyok a kérdés megválaszolását illetően: igazából a magam szórakoztatásából vetem véleményem a blogra, és már csak hab a tortán, ha azt el is olvassák, az pedig non plus ultra, ha még egyet is értenek velem, netán tán egy-két köszönő szóval illetik öncélú hobbymat.
Régi motoros vagyok a magam 50 plusz évével, aki még abban a korban szocializálódott, mikor a külföldi – és hazai – metal lemezekről csak a Metal Hammer – tudom, most már más a nevük, de nekem már csak így maradnak – ismertetői adtak némi fogalmat: szavakkal jellemezni egy alapvetően a hallgatásra termett műfajt majdnem ugyanolyan nehéz, mint vaknak elmagyarázni a színeket. De hol is tartottam? Ja, megvan! Igazából még ma is ezért veszem az újságot, próbálom felidézni a húsz-harminc évvel ezelőtti nyálcsorgatást idéző lelkiállapotot, mikoris annyira irigyeltem a lap kritikusait, akik hallhatták azt, amit én csak elképzelni tudtam.
S hogy jön mindez ide? Az új Virgin Steele lemezt a csapat – illetve David DeFeis – kreatív és hangbeli lejtmeneténél fogva úgy engedtem volna el, mint az egyszeri diktátor az ellenzéki médiát, ám a dicsérő mondatok hatására rászántam magam, hogy meghallgassam a „The Passion of Dionysus”-t (Erre blogunk neve is kötelezett, hiszen melyik társ weblap dicsekedhet el vele, hogy egy egész lemezt komponált róluk egy valamikori szebb napokat látott zenész?)
Ennek ellenére már az elején rossz érzés fogott el: a 10 szerzeményből 6 kúszott 8 perc fölé, a trónuson pedig egy 12 percet is meghaladó dalfolyam foglal helyet: ismerve a mester dagályra való hajlamát, ez bizony nem jelent túl sok jót. Mindegy, hessegettem el a az előítélet vörös ördögét, hátha olyasmi történt Daviddel, amit csak ilyen hosszban tud elmesélni, rajta hát neki, indítsuk a lejátszót.
Ami rögtön szemet – illetve fület – szúrt, a hangzás nem lett annyira ótvar, mint amit a Virgin Steele-től megszokhattunk: egy mai jobb demot majdnem elért a színvonala, DeFeis hangja pedig – legalábbis az első pár szerzeményben – határozott javulást mutatott, ami biztosan nem valami szoftver eredménye, hiszen a modern technikát úgy kerüli hősünk, mint Bayer Zsolt a szofisztikált fogalmazást.
A "Savatage találkozik a Manowarral" érzést is sikerült elkapni a negyedik, leghosszabb dalig, innen aztán teljes a lejtmenet. David szinte szerelmes a magas hangok kicsiholásába, ami egy idő után úgy hat, mint egy rossz prostituált élvezetet mímelő nyögdécselése, komolyan mondom, megfájdul tőle a hallgató feje. Az aránytévesztés pedig példa nélküli, felesleges, önismétlő betétek, ráadásul a gitárszólók ignorálásával – David, jól tudjuk, egy ideje már nem zongorával, hanem zongorára komponál, úgy gondolván, hogy a „barbár romantika” – igen, így jellemzi saját zenéjét – legkifejeződőbb aspektusa, ha Richard Claydermant bőrbe öltözöttnek imitálva próbáljuk meggyőzni a nagyérdeműt, hogy ez igazán művészet, és nem egy rakás….- no, majdnem sarokba vágtam az illemet, elnézést is kérek ezért. A lemez egyébként zavaros koncepció mentén próbálja megváltani a világot – lásd a borítót -, remélem Tartuffe kolléga tart majd nekem egy rövid szemináriumot, hogy helyes-e, ha földbe döngölök egy magát váteszi szerepbe képzelő zenészt.
Az utolsó négy szerzemény aztán már csak tényleg azoknak való, akik szeretnek örömérzés során szenvedni, mert DeFeis hol sikongatva, hol suttogva önti ki a világnak érzéseit, és hát azokból jó sok van, csak nem zenére kívánkoznak, inkább egy terápiára, ahol versenyezhetnek a jelen lévők, ki tudja több szóval kifejezni a semmit.
Kár a dologért, mert ígéretesen indult a lemez, és ha lett volna egy olyan producer, aki kordába tudja tartani Davidet, talán még valami jó is kisülhetett volna az egészből. Így viszont sajnos konstatálnom kell, hogy sokszor olvasni jobb egy a lemezről, mint hallgatni. Hát ezért fogom továbbra is venni a „Hammert”.
Garael
