rattlead.hu
Nagyon álszent lennék, ha azt mondanám, hogy falom a death metalt, annak ellenére, hogy sok kedvenc albumom van e stílusban, azonban nagy részük inkább a klasszikus korszakból erednek. Ez nem a begyöpösödés jele, hanem mert igen kevés jó klasszikus darab készül manapság. Természetesen nálam is megfordul jópár szimfo-melo-death banda, de legyünk őszinték, ezek inkább csak nyomokban tartalmaznak death metalt. A könyörtelen, fejet letépő brutál, ám mégis technikás, nem túlmasterelt DM kora lejárt sajnos, így maradtak az őskövületek, mint a Morbid Angel, Deicide, Obituary, Death, CC, Nile, Dying Fetus és társai.
Ennek tükrében nagy izgalommal vártam eme kicsit túlságosan is beharangozott albumot. Persze lehet, hogy csak az én szememben tűnt annak, és Cukiberg megdolgozik a pénzéért, hogy mindenki azt kapja, amit szeretne. Így nekem nem az X-edik „ Hogyan építsünk hàzat csillàmpóniból? ”, vagy „ Hogyan főzzünk gourmét macskaszarból? „ videót dobja be, hanem próbálja kielégíteni releváns igényeimet, az egynél több poszt meg már-már agyonreklámozásnak hat.
És most Cukiberg nem vert át; tényleg bejön a cucc, ami ráadásul, mint megtudtam Brazíliából jön. És, ha már Brazília, akkor a legtöbb embernek valami jóféle újhullámos thrash jut az eszébe, amivel nem is hibázunk olyan nagyot, ugyanis a zenekar egy thrash bandából alakult, pontosabban a Nervosa-ból. Miután megjelent – a szerintem igen jól sikerült – Downfall of Mankind, Fernanda Lira basszer-énekes és Luana Dametto gitáros saját projektjükbe kezdtek és 2019-ben megalakították a Cryptát. Mivel csajbandából jöttek, adott volt, hogy csajbandában folytatják, így a jelenlegi másik két tag is hölgy, név szerint Tainá Bergamaschi és Jéssica di Falchi, akik a gitárfrontot erősítik. Igen, sajnos nyomokban nekem is vannak még visszamaradott előítéleteim a női brutál-metal terén, de szerencsére ezeket a téves rémképeket már az első szám elhessegette, így teljes erővel a zenére tudtam koncentrálni, ami mindkettőnk számára előnyösnek tűnik.
És, ha már előítéletek, szintén féltem, hogy valami Nervosa zwei lesz az egészből, de a csajok ennél messzebbre szerintem nem is juthattak volna, mint most, ugyanis eme második albumuk (mint ahogy a 2021-es debüt is) 51 perc kőkemény death metal, ráadásul annak valódi, nagyrészt tiszta esszenciájából, úgyhogy az ember ne is várjon fájdalmas jajveszékelést, esetleg könnyes imákat! Ennek kiváló példája a nyitó dal, a Dark Clouds. A számot megelőző, nagyon természetesnek hangzó zongora intró után elementáris erővel törnek ránk ama sötét felhők, és egy már-már iskolapélda-szerű díd nótával egész egyszerűen minden fenntartást, kétséget letörnek. Kőkemény disszonáns nóta olyan brutál riffekkel, amit emberemlékezet óta nem hallottam, mégis fülbemászó, pár hallgatás után már a „refrént is faxán nyomtam, nem is nagyon tudnám letagadni, hogy a favorit nótám lett. A folytatás is méltó mind a banda, mind a stílus iránt, a Poisonous Apathy egy kicsit Messiah beütésű, de az Outsider már megint egy tisztes zúzda érzetét kelti. Az album első felének szintén kiemelkedő darabja a Stronghold, de nem sokkal marad el tőle az utána jövő The Other Side of Anger se. Itt nagyon kidomborodik a csajok technikásabb oldala, és talán nem is lesz meglepő, ami miatt nekem is tetszik, hogy ők is inkább a Chuck Schuldiner-féle death metalt nyomják. Még a basszgitár is hajaz rájuk. Hiába van jobban előtérben, mégis inkább belesimul a két gitár súlyos riffjeibe, vagy az itt-ott hirtelen felbukkanó szólókba.
Bár az igazi nagyágyú dalokat az első szekcióba rakták, így hiába jön egy újabb kiváló zongora-intermezzo után a Single-ként is megjelenő Trial of Traitors, ahol megint jobban nekifeküdtek a disszonánsabb, megalkuvást nem tűrő nótába, mégis egy fél pontnyival kevesebbnek érzem a „B” oldalt. Ennek ellenére a Lullaby for the Forsaken, vagy a Lift the Blindfold-ot egy riff-orgiának tartom, a gitárok itt is lubickolnak a lehetőségek tengerében, és annyira kiegészítik egymást, hogy én biz. nehezen tudom melyik csajszi melyik dallamot nyomatja éppen.
Mindezek ellenére ez egy nehéz album, nem is ajánlanám, hogy az ember bele-belehallgasson. A Shades of Sorrow is a maga egészében mutatja meg igazi énjét, ahogy a régi nagyok esetében is. Nincs szívem négy és fél pontot adni nekik, mert az apró hibái ellenére ez egy igazi A kategóriás cucc, akár csajok csinálják, akár nem, bár szerencsére igen 
!
