rattlead.hu
Ahhoz képest, hogy sok-sok évvel ezelőtt a Black Sabbath munkássága rántott be a kemény zenék világába, és hogy egy időben elég rendesen elmerültem a stoner/doom muzsikák tengerében, ma már jóval visszafogottabban érdeklődöm a zsáner legfrissebb produkciói iránt. Rájuk untam, vagy csak ritkán hallok olyan produkciót, amelyik nem sablonos, nem elaltat, hanem izgalomba hoz, a zsizsegésével felvillanyoz? Talán ez utóbbiról lehet szó. Mert időről időre tényleg találkozom figyelemre méltó alkotásokkal, ahogy történt az például két évvel ezelőtt, amikor szinte egyszerre ismertem meg a texasi Thunder Horse addig megjelent két albumát (Thunder Horse – 2018, Chose One – 2021).
A San Antonió-i stoner/doom kvartett tagjaira – saját bevallásuk szerint – a ’70-es, ’80-as évek pszichedelikus, okkult, doom, klasszikus rock/metal és southern blues csapatai hatottak, amely inspirációk hatására a korai Black Sabbath masszív gitársoundjának és a Pink Floyd hipnotikus hangjainak önbizalomtól duzzadó elegye született meg a kezük alatt. Mindez a leginkább kézzelfoghatóan élő fellépéseiken érhető tetten, ahol videóvetítések és kvadrofón hangzás teszi pulzálóan élővé az általuk játszott zenét.
A bandát a kezdetek óta ugyanaz a négy személy – Stephen Bishop énekes-gitáros, Dave Crow basszusgitáros, Todd Connally gitáros és Jason West dobos – alkotja. Old school-hozzáállásukat mi sem mutatja jobban, mint hogy – akárcsak legutóbb, most is – vinyl formátumban gondolkodtak: a szűk 40 perces lemezanyag A és B oldalra oszlik, és elsőként csillogó fekete korongon látott napvilágot.
Az idei album elsőként felhangzó, címadó nótájában (amely a maga hat és fél percével az anyag leghosszabb szerzeménye) egy mélyre hangolt, Tony Iommi-s és egy magasabb, hasítóbb gitárhang simul egymáshoz. Már ebben a dalban is rafináltan váltogatják a tempókat, a szám második felében például egy kis Pink Floyd-os téma (The Wall) is felcsendül. A frontember erőteljes, diszkréten ordító stílusát nehezen tudnám bárkiéhez is hasonlítani; lehet, hogy furcsa, de elsőre Mike Muir (Suicidal Tendencies) és Tommy Victor (Prong) orgánuma jutott róla eszembe.
A New Normal gitársoundja a Dio-korszakos Black Sabbathot idézi, a tempó továbbra is súlyos, doom-os hömpölygés. Itt egy kis wah-wah-os torzítás és vastag basszus-hangnyalábok is színesítik az összképet, és a szóló is a Nagymester (TI) stílusát idézi, azonban – mindenekelőtt az énekhang miatt – egy pillanatig sem érzem koppintásnak, amit hallok.
Aztán a Monolith elején végre felpörgetik a tempót; ez az első szerzemény, ami inkább stoner, mint doom nóta, és ez volt az első szám, ami – kő-egyszerű refrénje, a dal címének ordítva ismételgetése miatt – megragadt bennem erről az albumról. Két és fél percen belül itt is kapunk legalább három, egymástól jól elkülöníthető témát. Eddig „csak” hallgattam a dalt, ám most, hogy „jegyzetelek” is az ajánlóhoz, még inkább előbukkannak a finom, apró részletek. Továbbra is ez a kedvenc számom a lemezről, amelynek utolsó tétele ráadásul mintha egy különálló, gitárszólószerű, instrumentális darab lenne.
A kétperces, torzítatlan gitárral induló, légies The Other Side a zenekar lírai oldalát mutatja meg. A B oldalt indító Apocalypse-et – mindenekelőtt a refrénje miatt – akár az anyag slágerének is nevezhetném, ráadásul itt halljuk a lemez szerintem legütősebb, Sabbath-os, Down-os váltását, begyorsulását is. Az Aberdeennél erősödik fel bennem a már korábban is pislákoló déjà vu-érzés: a Thunder Horse-ot bizony egyik kedvenc csapatomhoz, a Palace in Thunderland-hez is „rokoni szálak” fűzik. A Requiem is ezen a vonalon halad tovább, és az album utolsó tételeként ilyen (PiT-es) összbenyomást hagy maga után.
Az After the Fall ízletes zenei csemege – elsősorban az említett irányzatok kedvelői számára. Inkább doom, mint stoner anyag, annak viszont kifejezetten változatos. Igényel némi elmélyülést, valódi értékeit csupán a kitartó hallgatók előtt fedi fel.
