Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Jelentkezők hiányában ismét én szomoríthatom az olvasóközönséget. Kibírjátok, nem ez az első alkalom. Ma az egyik legkedvesebb lemezemről lesz szó. Aki ismer, az tudja, hogy élek, de legfőképp halok az igazi, klasszikus, sajtos-tejfölös melódiáktól mentes svéd death metalért. A Repugnant már nem a klasszikus kor egykori hírnöke, hanem azoké a mániákusoké, akiknek elege lett a 2000-es évek steril és rádióbarát lelkületéből és tekintetüket a múlt felé fordították. Ez a mozgalom ma már túlteng a jobbnál jobb vagy alkalomadtán közepesebbnél közepesebb bandáktól, akiknek mindene a 90-es évek eleje. A Repugnant azonban még távolabbra tekintett inspirációkért. Entombed helyett Nihilist, Dismember helyett Carnage, Grave albumos korszaka helyett demós korszak. Ha egy mondatban kéne összefoglalnom a főbb inspirációknak számító formációkat, akkor ezt a szósalátát választanám. Ezeket a por lepte kazettákat vették elő és mint az eminens tanulók magukba szippantották annak a lényegét, genetikáját. 1998-tól 2004-ig tartó karrierjük során számos figyelemreméltó demot és kislemezt tettek le az asztalra, ám egyetlen albumuk már csak poszthumusz jelenhetett meg. Az Epitome of Darkness szűk 45 percben foglalja össze számunkra, hogy miért olyan nagyszerű dolog a svéd death metal.
Ebben a négyes fogatban ráadásul van egy olyan figura, aki később már a fősodor számára is egy érdekes gárda frontembereként szerzett hírnevet magának. Mary Goore vokalista ugyanis polgári nevén Tobias Forge, aki napjainkban a Ghost élén jeleskedik. Furcsa egy karrierív ez, pláne ha össze akarnánk valamilyen őrült indíttatásból hasonlítani azt itteni acsarkodásait a későbbi előadásmódjával. Nyilván ez utóbbi a sikeresebbnek számító projekt Tobias számára, én is kedvelem pár albumát a Ghost-nak, de ha igazán a szívemre teszem a kezem, akkor nem mondhatom azt, hogy nem vagyok egy kicsit csalódott amiatt, hogy így alakultak a dolgok.
Ha nagyon önző módon szemlélném ezt, akkor ő anyagilag biztosan jobban járt, én viszont pár kiváló death/thrash lemezzel szegényebb lettem. Mégis forog tovább a Föld. Na de nincs itt egyedül: Sid E. Burns kezeli a gitárnak nevezett turbó fokozatú láncfűrészt, míg Tom Bones püföli kíméletlenül a dobokat pár combcsonttal. A basszus is bőszen röfög minden dalban, amit Carlos Sathanas kezel. A banda nagyon hamar feloszlott..túl hamar. Mindössze egy 2010-es Hell’s Pleasure és egy 2011-es Maryland Deathfest koncertre álltak össze. Azóta csend honol mauzóleumukban. Legalábbis az orákulum ezt írja róluk.
A Hungry Are the Damned pár pillanat alatt vált vészjósló doomból vérnyomást az egekbe pumpáló thrashbe. Majd megszólal a kísértetvonatokat idéző, nyilvánvalóan mesterségesen torzított, de mégis hatásos bevezető felkiáltás. Bevallom őszintén, hogy ez volt az egyik első vérbeli death metal album, amit hallottam annak idején és hát kapaszkodnom kellett a székembe, de nagyon. Úgy éreztem olyan energiákat szabadítottam a bolygóra, amiket egyszerűen tilos, mert ezt a veszedelmet már senki se fogja visszagyömöszölni a lámpásába. Elképesztően ropogós, izmos és lehengerlő hangzása van ennek a lemeznek. Különösen a HM 2-es gitár és a visszhanggal megküldött vokál volt az, ami padlóra küldött, de villámgyorsan. A Repugnant behatóan tanulmányozta a 80-as évek végén tevékenykedő bandákat és kiadványait, azonban mindez nem csapott át majmolásba.
A thrash az végig ott van minden egyes dalban, biztos alapot biztosít az akkor a jövőt jelentő halálfém számára. A dalok kellőképpen átgondolt, kiforrott dalszerzésről árulkodnak, és ami talán elsősorban az égbe repíti ezt az albumot az az emlékezetes riffek és refrének garmadája. Mai napig az agyamba égett a “Nosferatuuuu inside of youuuuu” vagy az “Eating from a coffiiiiin, eating from a graaaaaaave” felkiáltású mondatok. Itt nem a klasszikus King Kong stílusú mély hörgésre kell gondolni, hanem egy sokkal magasabb tartományban előadott acsarkodásra, ami engem mindig a svédek másik inspirációs forrására emlékeztet: a szemtelenül lázadó hardcore végig velünk van. A thrash és a d-beat. Ez a gerinc és a velő pediglen a banda irgalmatlan tehetsége. A dobok is organikusan szólnak és minden egyes leütött hangban érzem Tom izomszagát. Ő nem csak simogatja a tam és a pergő felületét. Ezek a rohadékok tegnap éjszaka döntötték meg a csaját, így véresre kell püfölnie a pofájukat. A basszust is végig hallani, ahogy szétröfögi a kottákat az éterbe, megadva ezzel a kellő súlyt és teljességet.
A téma természetesen a halál és különböző morbiditások körül forog, ráadásul mindezek tetejébe kapunk egy Morbid feldolgozást is, ami nagyon faszán sikerült. Nincs semmi technikásság, semmi flanc, ez igazi kőműves meló, amit az Epitome of Darkness-ben hallunk. Elcsépelt közhellyé vált az őserő szó, azonban mégis található benne valami olyan ösztönös energia, ami egyszerűen nem hagyhatja 20-on a vérnyomásunkat. Ahogy írom ezeket a sorokat megy a háttérben az album és borzalmasan nehéz nem teljes erővel belebaszni egy hatalmasat a képernyőbe az öklömmel. Egyedül az utolsónak érkező Mutilated Remains ad nekünk egy kis lélegzetvételnyi szünetet a dal közepén, ahol lelassulnak egy kicsit a dolgok, de ez nem tart sokáig, indul tovább ez az elszabadult gőzhenger. Nem fogom tovább lopni az időtöket, mert még kihűl a húsleves oszt felmelegítve már baszhatjátok az egészet. Itt van e sorok felett az album teljes egészében, tessék hallgatózni és próbáljátok meg nem beleszűrni a legközelebbi ember nyakába a kanalatok élesebbik végét.
