Fémforgács
A Lorna Shore egy 2009-ben alapult blackened deathcore, symphonic metal zenekar. A New Jersey-beli csapat szekere nem indult túl jól, hisz első EP-jük több mint 13 éve jött ki Triumph címmel. Ezt követte a Bone Kingdom, ami valódi deathcore hangzást hordozott, igaz, progresszívebb stílusban. Majd 2015-ben jött a nagyobb áttörést hozó Maleficium EP és még az év nyarán Psalms című debütáló albumuk, amikkel immár kellő figyelmet generáltak maguknak. Két évre rá pedig megjelent a második albumuk, a Flesh Coffin amivel végképp lerakták névjegyüket, mint sikeres blackened deathcore zenekar. Ezek után Tom Barber énekes és a Lorna Shore útjai elváltak, helyére érkezett CJ McCreery, akivel összehozták a stílus egyik legikonikusabb lemezét az Immortalt, ami minden blackened deathcore rajongók számára mára már igazi alapmű. Sajnos az énekes botrányos magánéleti ügyei miatt a zenekar elbúcsúzót tőle – később még az Immortal albumot instrumental verzióba kiadták. Ezek után lépett be a képbe Will Ramos (akit korábban a Monument of a Memory és A Wake in Providence soraiból ismerhettük), aki ének témáival és hörgéseivel soha nem látott figyelmet irányított a zenekarra. Első közös daluk a To the Hellfire, aminek a végén szabadjára engedte szégyentelen disznó hörgéseit, ami egy igencsak emlékezetes momentuma lett a zenekar életébe. 2021-ben megérkezett az első közös EP-jük a három dalos … And I Return to Nothingness, ami eléggé megosztotta a rajongók véleményét. Sokak szerint továbbra is az Immortal “a nagy Lorna Shore lemez”, tavaly pedig megjelen a Pain Remains az első nagylemezük, amit Ramosszal készítettek el és ami véleményem szerint a tavalyi év egyik legjobb deathcore lemeze lett.
Na de térjünk rá a lemezre. Az album megjelenése előtt kedvcsinálóként kiadott 5 szám eléggé bizalomgerjesztően hatot a hallgatóknak. Ez mondjuk rosszul is elsülhetett volna, ha egy monoton repetitív album lett volna, de szerencsére nem így történt. Bár néha vannak olyan részek amikor azt hiszi az ember, hogy 10 perce hallgatja ugyan azt a számot. A zenekar nagyon jól használja a deathcore elemeit a symphonic metal betétjeit és az énekes emberfeletti hörgéseit. Az album a Welcome Back, O’ Sleeping Dreamer-el nyit, ami egy fantasztikus kórus énekkel indítja meg az “emberiség pusztulásáról” szóló albumot. Az utána következő szám, az Into the Earth egy kicsit black-esebb mint az eddigiekben megszokott dalaik, de ettől még igazán gyilkol.
A Sun//Eater az egyik, de lehet, hogy a legjobb szám az albumon. Dallamosabb symphonic betétével és kemény, gépies zúzdáival tényleg úgy érezhetjük magunkat, mint ha egy világ vége filmbe lennénk, vagy éppen küzdenénk az ellen. Nagyon szeretném kiemelni az albumból a Wrath, Cursed To Die és az Apotheosis daluk hármasát. Ez a három tétel önmagában is, de együtt igazán robbanásszerű élményeket nyújtanak. Austin Archey dobos és Michael Yager ritmusszekciója nagyon együtt van, amiket Will mániákus üvöltözései, hörgései kísérnek végig. Az Apotheosis háttérkorusa pedig úgy szól mintha a végítélet angyalai zengenék bűnbánó dallamaikat az emberiség utolsó óráján.
A Wrath megint csak egy őrült kavalkádot kínál a címadó trilógia, a Pain Remains I: Dancing Like Flames, Pain Remains II: After All I’ve Done, I’ll Disappear, Pain Remains III: In a Sea of Fire pedig egy hatalmas hangulatot ad az album lezárásának. A Pain Remains I: Dancing Like Flames esőcseppéiből kibontakozó zsigeri energia, az After all I’ve Done, I’ll Disappear erőszakosabb zúzdái és Will Ramos pokoli énektémái, valamint a In a Sea of Fire kissé lecsendesült, de továbbra is robbanékony atmoszférájával, mondhatni az egész albumot megkoronázzák.
A Pain Remains egy elég jó album szerintem, ami már most mérföldkőnek tekinthető a maga műfaján belül. Ösztönös, extrém és nem utolsó sorban célratörő. De ez is a lényege annak, hogy megtartsák trónjukat a kortárs deathcore királyságban.
