Fémforgács
Tartja magát a nyár, fortyogunk a saját levünkben, szipolyozza az energiánkat a nap jó kedvvel, bőséggel. Az általam egyáltalán nem kedvelt fülledtséget mégis képes megtörni néhány olyan alak, akiket egyenesen az alvilág küldött közénk. Megidézik mindazon gyilkos hajlamú lidérceiket, akik kísértetjárásukkal a legnagyobb kánikulák idején is képesek minket a purgatórium taszítóan rideg kietlenségébe száműzni. Ebbe a körbe tartozik nálam a Haunt nevű akasztófavirág, aki az éj sötét földjéből felkelve járja szenvedéssel kikövezett útját. Nincs borostyánból, csak megnyúzott halandók bőréből, és annak bűze az intő jel felénk. Salem városából érkezik, noha ez nem a boszorkányperek helyszíne. Ez az Oregon állambeli Salem, de tesz róla, hogy black metal körökben a jövőben legalább akkora hírnevet szerezzen magának, mint híresebb társa. Alkotója a Perthro névre hallgat, aki a helyi temetőt járva fohászkodik a teliholdhoz. Energiát gyűjtvén emberi hamvakat és sírköveket kollektivizál, hogy mindazon féreglelkű halandókat megajándékozza, akik egyik kiadványát óhajtják magukénak tudni. Ez két demobol, egy splitből és három albumból áll. A legutóbbi éppen ebben a hónapban jelent meg. Kárhozat és dögvész kíséri megátkozott hangjegyeit a magányos éjszakában.
Klasszikus USBM esszencia. Ha egy rövid mondatban kéne jellemeznem a Something Near által alkotott zenei képet, akkor ez lenne az. Black Funeral vonalon mozog Perthro. Azt viszont már most az elején le szeretném szögezni, hogy majmolásról, imitálásról, olcsó kópiáról szó sincsen. Egyszerűen érezni lehet minden egyes letartott hangon, hogy rendkívül ihletett és a műfajt nemcsak kedvelő. hanem értő kezekben vannak a hangszerek. Ebből mindössze háromra van szükség: egy kellően karcosan szóló, mégsem teljesen papírvékony textúrájú hangzással megspékelt gitárra, egy organikusan megszólaló, primitív dobra és egy egészen egyedi, hörgőből horzsolóan agonizáló torokra.
A The Night Spoke mindezt elénk is tárja. Spirituális, más időkbe teleportáló, klasszikus black metal az, ami ránk vár és mindez olyan magas minőségben, hogy képtelenség sokáig ellenállni testet-lelket átható energiáinak. A dal több részre osztható, furcsa komplexitással rendelkezik. Azért a “furcsa” szó, mivel csupán egy riffel dolgozik az egész tétel alatt, ám azt többfajta módozatban prezentálja elénk a Haunt. Szerencsére egy igazán baszó témáról van szó, így nem is bánjuk, hogy ez lesz a legfőbb táplálékunk a dal alatt. Nehéz feladat ez, sokan elbuknak rajta, de Perthro érzi a zenét nemcsak játssza.
Ez az egyszerűségre törekvés persze nem új a fekete fém tájékán. Az viszont nagyon nem mindegy, hogy van-e elég tehetségünk ahhoz, hogy a primitívségből nagyszerűséget kovácsoljunk. A zsáner lelkét tisztelvén haladunk tovább a Psychic Traces of the Past dalban, ahol kifejezetten fülbemászó témát tálal elénk az alkotó, a recept pedig változatlan. Persze, erről is és az összes dalból csöpög a 90-es évek szelleme, annak minden megfeketedett ektoplazmájával.
Necro, lo-fi, cvlt…használhatnánk ezeket az ezerszer lejáratott mantrákat, amik már réges-régen elvesztették igazi jelentésüket. Ám itt sokkal inkább a múlt tiszteletéről és annak ápolásáról van szó. Mindez lecsapódik a hipnotikus gitár és dobtémákon. Na és az az egyedi, kopottas hörgőének…megvett kilóra. A Haunt előző kiadványaihoz képest van egy nagy különbség, ami főleg a tempóban keresendő. Rálépett a gázra Perthro és ez nagyon jót tett a Something Near-nek. Élnek és vért kívánnak ezek a tételek.
A középtempó és a leállások se szálltak tova, csupán most nem a szellem járta ház kapta ebben a horror filmben a főszerepet, hanem az a vérfarkas, ami a közeli erdőben szedi gyanútlan áldozatait. A punkra hajazó d-beat részek ugyanúgy a részét képezik a dalstruktúráknak, mint a szélvész gyors blast beat. Ha van egy dolog, amiben rengeteget fejlődött Perthro, az a dob. A tamra különösen érdemes figyelni. Sokkal magabiztosabban és határozottabban adja meg a kellő ritmikát a gitárnak, amire aztán csúcsdíszként ráteheti megátalkodott gyűlöletbeszédét. Ha már itt tartunk, akkor össze is foglalom pár szóval a témaköröket: halálimádat, sírrablás valamint nekromantikában fogant rituálék azok, amiket a Haunt elénk tár. Elsőre klisésnek hangozhatnak, ám az alkotó nem csak regél ezekről.
Nem bizony. A sírrablások alkalmával mindig gondol drága rajongóira is Perthro, mivel aki rendel tőle albumot és méltónak találtatik rá, az kap egy kis üvegcsébe emberi hamvakat, akár csontdarabokat is. És nem, ezek nem csirkecsontok, sem egy piros Multi hamvai, hanem valódi cuccok. A másik Salem városából származó királyság, a Realms is ugyanígy szokott tenni. Magát az albumot is 2021 októberében vette fel egy temetőben a Haunt. Simán kiviszi az egész hóbelevancot a pali és a jó nehéz erősítőkkel elkezdi a szeánszot.
Most, hogy alaposan meglovagoltam a Haunt pondrópetékkel teli faszát jöjjön egy szúnyogpicsányi kritika is. Számos dalnak nincsen rendes befejezése ezért egy fade out jelzi mindig a tétel befejeztét. Ezután szinte rögtön érkezik a következő csapás ezáltal egybefolynak a különböző dalok. Ez azért még most is zavar, mert nem véletlenül különálló tételek ezek. Ha egy kicsit több szünet lenne a dalok között akkor konkrétan egy tökéletes albummal állnánk szemben. Továbbá még annyit szeretnék hozzátenni, hogy az előző két albummal összehasonlítva valamennyit vesztettünk a hangulatot illetően. De ezen túl tudok lendülni, mivel a zenei magvalósítás itt köröket ver az előző alkotásokra, amiket természetesen ettől függetlenül ugyanúgy ajánlok, mert zseni az összes. Noha a 7 perces An Aeon of Horror in the Shape of a House visszahoz valamit abból a stílusból is. Július 7 óta terrorizálja mindazok hallójáratait a Something Near, akik kompromisszummentes, dekadenciamentes, csillámpónimentes fekete kolerát szeretnének a bolygóra szabadítani.
Az igazi Haunt újra lecsapott.
“Minden egyes másodperccel jobban gyűlöllek…“
