Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Az egylemezes bandákról szóló cikkek esetében kétféle érzés szokott körüllengeni, néha külön-külön, máskor erőteljesen elkülönülve. Az egyik az elégedettség hallgatás közben, az elévülhetetlen érdemek elismerése kaján vigyor keretében, a másik pedig egyfajta keserűség, hogy ebből a kiadványból csak egy született. Ez utóbbi hangulat egyértelműen győzedelmeskedett, amikor elővettem egy régi kedvencet, a norvég Black Lodge zenekar által készített Covet című lemezt. Az 1995-ben készült alkotás már önmagában sem egy vidám kiadvány, lévén, hogy az alapvető stílus, amit ráfoghatunk, az a death/doom, de az általánosításon túl ennek a dalcsokornak a legfontosabb tulajdonsága az egyediség és az a furcsa, teljesen kiszámíthatatlanul morbid csapongás, amit azóta sem hallottam más csapattól. Death/black, hardcore, gótikus és indusztriális hatások sokasága keveredik a lemezen, ami a maga korában akár figyelemfelkeltő is lehetett volna, ha a banda nem dönt úgy, hogy eltűnik a világ színéről bármiféle különösebb magyarázat nélkül.
Nem egyszerű már maga a kutatás sem velük kapcsolatban, mivel az 1993-ban indult formáció mára csak egy szinte beszerezhetetlen demót és egy kis példányszámban közzétett nagylemezt hagyott maga után. A Black Lodge hat tagja ráadásul nem csak a zenekart, de a zenélést is gyakorlatilag félretette, egyedül Hallwar basszer játékával találkozhattunk az egészen jól sikerült Ljå nevű formáció Til Avsky For Livet című karcos black metal korongján, ami ugyanígy beillene az egylemezes sorozatunkba, úgyhogy ajánlom a kattintást…
A többiek sajnálatos módon teljesen felszívódtak, csak néhány, a Black Lodge korszaka mellett készült demó, születésekor becsődölt projekt található a nevük mellett, pedig az mindenképp hallható, hogy nagyszerű zenészekről van szó. Ennek ellenére a Covet ereje, esszenciája nem a zenei akrobatika, sem a hangjegytologatás, hanem a már említett totális egyediség. Kevés olyan, a 90-es évek death/doom klasszikusait felsorakoztató listával lehet összefutni, ahol ez az anyag nem szerepel előkelő helyen, vagy ne hivatkoznának rá alulértékelt, elfelejtett kiadványként.
Kezdjük első körben az énekkel, mind a hárommal. Igen, a Covet három énekhanggal támad és mindegyik igazán különbözik a kor megszokott death metalos hörgésétől a stílusban. A legmegkapóbb Monica Pedersen tiszta női hangja, aki szinte minden dalban képviselteti magát brutálisan melankolikus, sötéten símogató dallamaival. Kifejezetten érdekes, amit itt a hölgy művelt, hiszen túlnőve a szokványos “gótikus” éneken, narrációval és mélyebb tartományokba helyezett hangokkal is kényeztet minket. A mellette megjelenő extrémebb hangokkal is nagyon jól működik, nem az a tipikus “szépség és szörnyeteg” féle díszítő elem, hanem a lemez és hangulat tényleges kelléke. Férfi vokálból tehát még kettő vár ránk: az első a 2021-ben, 47 évesen elhunyt Vegar Hoel teljesen visszafogott, belülről fakadó, számonkérő hörgése, amihez hasonlót nem nagyon hallani, a másik a gitárosként is tevékenykedő Preben Z Moller üvöltősebb, hardcore ízű éneke, ami agresszív kitöréseivel szélesíti tovább a kiadvány amúgy is komoly érzelmi skáláját.
A Covet laza koncepciója, dalszövegei is erre a fura felállásra épülnek, ezen a téren is kifordítva a műfaji sablonokat. A fő témakör a szerelem, de nem a szokványos módon. Itt ez az érzelem leginkább a birtoklásra, a megalázottságra, kisemmizésre és a testi, lelki megnyomorításra összpontosul. A legtöbb zenekarban a női ének a fény, az angyali könnyedség megtestesítője, a durva férfi vokál pedig a gonoszság, durvaság szimbóluma. A Black Lodge esetében Monica a csábító gonosz, a megvezető szirén, a másik nem képviselői pedig az áldozatok. A folyamatosan változó hangok a zenében is képviseltetik magukat: a végig mélyre hangolt, szellős, mégis sötét gitárok néha egyszerűen, máskor már-már avant-garde módon kaotikusan áramlanak minden dalban.
A lemezt a meglehetősen nehéz (bár ez az egész anyagra érvényes) Dissonance szellősebb, hagyományosabbnak tűnő death/doom tétele kezdi meg, ami a végére azért némileg felgyorsul, de sokkal fontosabb, hogy érezhetően érzelmileg is folyamatosan fokozódik. A felgyülemlett düh levezetésére tökéletesen alkalmas a rá következő Mother Urge, ami már egyfajta groove/death metalként uralkodik el rajtunk a kissé Sepultura ízű vokállal, hogy aztán a rövid, narrációval megtoldott, cím nélküli (a borítón egy @ jel szerepel csupán) indusztriális zajmassza vezesse fel a tradicionális doomnak is beillő Cube című tételt. Persze ez csak a dal elején bemutatkozó riffekre mondható el, mert a dal második felében elgurul a gyógyszer rendesen… Számomra a lemez csúcspontja, de a többi szerzemény sem vall szégyent. A leghosszabb, legsúlyosabb dal követi, a Tower Inertia, ami időnként funeral doomig lassul és igazán depresszív akusztikus betétjével, Monica hidegrázós perceivel marad meg az emlékezetünkben. A minimalista depressziót a Travesty számolja fel, ahogy gőzgép módjára ront ránk. A hét perc környékén mozgó tétel sebesség szempontjából a legváltozatosabb és ez áll a legközelebb a tiszta death metalhoz.
A Covet megszállottsággal teletűzdelt szerelmi története nem szakítással ér véget, hanem a teljes megadással, megsemmisüléssel. A záró Mortal a belenyugvás dala, amit nemcsak szövegében, de zenéjében is maradéktalanul közvetít. Az egész albumon itt található először “harmónia”, nem jár külön utakon a dob és a basszus, a befejezés pedig egyszerűen katartikus az utolsó másodpercekben is.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt a lemezt mindenkinek meg kell hallgatnia, esetleg új kedvencet fog avatni, mert a Black Lodge féle vágyakozás lassan alakul ki és nem sok jót hagy maga után. El kell hozzá merülni, méghozzá nyakig.
