Fémforgács
A Sleep Token egy igencsak kakukktojás zenekarnak számít az én repertoáromban. Bár nem idegen tőlem az elektronika, valamint a kísérletezős zenék világa, első két lemezükkel nem igazán tudtak lázba hozni, bár az tény, hogy 2019-es Sundowning debütálásukkal az én figyelmemet is felkeltették. Azt hiszem ők az a fajta banda, akiket vagy szeretsz, vagy sem. Ez bennem májusban kiadott Take Me Back to Eden albumukkal realizálódott és igazából a mai napig nem tudtam eldönteni merre is mutat irányukban a mérlegem nyelve. Hogy miért is vannak kételyeim? Azt megtudjátok az alábbi okfejtésemből.
Kezdnem azzal, hogy már a lemez előzeteseiként csepegtetett Chokehold és The Summoning dalaik igen ígéretesen hatottak rám. Könnyebben betaláltak hallójárataimba, mint a korábbiak. A videóikban szereplő páncélba bújtatott furcsa lényeikről nem is beszélve. Ezt a koncepciót meg is tartották, hiszen szinte minden daluk klipjéhez jár egy-egy ilyen lény, akiről igazából nem tudni, hogy kicsoda, micsodák és hogy a történetük mivé is kerekedik. Rejtélyes, mint maga a zenekar, akinek tagjai jelmezekkel takarják kilétüket. Lehet, hogy ezek a rejtélyes lények belőlük fakadtak, vagy épp fordítva… rejtély. De ezt szerintem nem én oldom meg.
Na, de a rejtély bogozása helyet lássuk magát az albumot, amire összesen 12, az alternatív metal, az indie-pop, a modern groove metal, a djent, az RnB, a free jazz és az ipari, illetve sci-fi szerű elektronikából manifesztálódott dal került fel. Mindezeket a frontember, Vessel egyedi narratív előadásmódjával, drámaian keserű, borongós énekével, hol pedig az aréna-rock, vagy épp trip-hop, illetve black metal ihletésű dallamaival tolmácsolja. A lemez első két albumukkal elindított albumtrilógiájának harmadik részeként látott napvilágot, és elmondásuk szerint “eddigi legsúlyosabb pillanataikat vonultatja fel egy rakás új hangzással és textúrával“. Az egészet a lassú, varázslatosan felépített szintetizátorok által vezérelt Chokehold indítja. Ez a dal (már első hallásra) méltán nevezhető az album egyik legpotenciálisabb dalának, amibe szinte éteri magasságokba emelkednek zenéjük általuk említett új, sokrétegű textúrái. A disszonáns billentyűhangok, a programozott hangszerek, a dobok, a filmzenei zongorabetétek, az akusztikus gitárok és az erős groove-októl duzzadó harcias riffeik egy meglehetősen drasztikus, de annál izgalmasabb hangzásvilágot kölcsönöznek neki. Vessel illékony, gyászos egyben robosztus dallamaival pedig himnikus magasságokba emeli azt.
De senki ne gondolja, hogy a Chokeholddal el is lőtték az összes patronjukat. Nem gyorstüzelők ők… Ezt követei a The Summoning és a Granite. Ez a két dal hasonlóan tele van elektronikával, lágysággal és kellő agresszióval, amik a mennye és pokol egyensúlyából, vagy inkább azok ragyogásából táplálkoznak. Az Aqua Regia ezt a ragyogást tökéletesíti kellemes atmoszférájú, elektro-transzcendentális alapjaival, dallamokban gazdag akusztikus gitár és zongora témáival. Egy kissé árnyaltabb, de igencsak dinamikus dalt kapunk a sáskaszerű lényével pózoló Vore és az annak átmenetét képező Ascensionism balladás hangulatában. Ezen daluk felépítménye egy szirmomként kinyíló tiszta energiát árasztó világhoz hasonlítható… dallamos hangszerelés, díszes, keserédesen ismétlődő zongora etűdök, ami a végére itt-ott stadion koncert fellingbe csap át.
Ezt a légies finomságot követei az Are You Really Okay?, ami sajnos egy vérgyenge – legalább is számomra – nyájas, nyálas, vagy inkább vanília pop-rock dalocska. Ebben a szerepben tündököl az őt követő The Apparition, amint Vessel monoton énekhangon tolmácsol, csak úgy, mint a DYWTYLM esetében, ami inkább egy mélabús film aláfestő zenéjéhez hasonlítható. Itt már erősen jött az érzés, hogy a lemez, amit eddig hallgattam az bizony eltévedt valahol… De azonban adtam még esélyt a szintén fakó Rain-nek, és az erősen electro-pop, nyomokban ipari groove hatásokat hordozó címadó daluknak és lemezt tagadhatatlanul kifinomult dallakokkal és stadion rock atmoszférával záró Euclid tételüknek is. De sajnos az albumuk első felében tapasztalt nagy BUMM, a végére elmaradt. Kár érte, mert az elején valóban ott volta a potencia, ami sajnos félidőben lankadni kezdett (vele együtt a figyelmem is).
A Take Me Back to Eden nem egy rossz album, hiszen rendkívül jól van elkészítve, összerakva és hangszerelve. Csak hát ugye az az átkozott figyelem. Ennek ellenére valóban meg van az egyedi csillogása, varázsa, aminek valahogy én továbbra is ellenállok… pedig ellenállhatatlan a vágy, hogy augusztus 2-án, a Budapest Parkban az Architects vendégeként megnézzem őket.
