rattlead.hu
Emlékeim szerint a 34,788%…Complete mindig is a My Dying Bride mostohagyereke volt. A szintik túlzott térnyerése és a „selymesebb” hangvétel nem nyerte el mindenki tetszését, és az albumra gyorsan rá is lett ragasztva az azóta is levakarhatatlan „felejtős” címke – nem is teljesen alaptalanul. A Turn Loose the Swans-hoz és a The Angel and the Dark River-hez mérten tényleg túl lett polírozva a …Complete zenei világa, és pont azok az élek kerekedtek benne ártalmatlan csökevényekké, amik az MDB egyik lényegi összetevőjét jelentették addig – ráadásul a címe és a megváltozott logóval ékeskedő borítója sem igazán illett egy doom alapbanda imázsába. (A rejtélyes lemezcím Calvin Robertshaw gitáros álmából származik, ahol azt „tudta meg”, hogy az emberiségnek csak korlátozott élettartam rendeltetett a Földön, melynek 34,788 százaléka már lejárt).
Ahány értékelés napvilágot látott a koronggal kapcsolatban, konszenzusos tényként kezelte mind, hogy a brit doomerek életművének egyik gyenge (ha nem a leggyengébb) kiadványáról van szó, azonban mind más számokat nevez meg menthetetlenül rossznak és elfogadhatóan jónak, vagyis úgy tűnik, hogy az egységesen elmarasztaló reakciók mélyén nagy fokú egyet nem értés alakult ki a tekintetben, hogy mely pillanatokban bukik alá a lemez az érdektelenség homályába. Mindenkinek megvan tehát a maga olvasata, és most évtizedes távlatból én is beszállok a bunyóba, feltételezve, hogy az eltelt idő és az ezt követő albumok rendezték a sorokat, és közelebb jutok az igazsághoz: megelőzték-e a korukat, vagy szerencsétlen botlás volt az egész?
1998-ban, egy fontos tag, Martin Powell távozása után (ő ugye ment az Anathema turnécsapatába hegedülni és billentyűzni) válaszút elé került a zenekar: megpróbálják nélküle folytatni a megkezdett utat, vagy elengedik a gyeplőt, és kipróbálnak pár dolgot, amire addig nem vetemedtek. Az MDB ez utóbbira voksolt – részben saját indíttatásból, részben viszont talán a korszellemhez felnőni akarásból. Ne feledjük: a grunge hullám levonulását követően az „igazi” metálbandák sem tekinthettek többé úgy a zenei világra, mintha mi sem történt volna. Újra kellett szervezniük magukat (az MDB esetében Powell mellett addigi dobosuk Rick Miah is odébbállt, helyére a csak a …Complete-en játszó Bill Law érkezett), választ kellett adniuk a Nirvana, Pearl Jam, AIC, és Soundgarden utáni kor kihívásaira, és sokan a fejlődést az elektronikus elemek beemelésében látták. A nagy Peaceville-i triumvirátusból a Paradise Lost is ekkortájt fordult rá a One Second-ra és a Host-ra, de úgy általában is ott volt a levegőben, hogy az MTV-n rogyásig játszott alt-grunge bandák világraszóló sikerei után, a Metallica és a Gun’n Roses színrelépésével maga a metál is – mint műfaj – talán bebocsátást nyerhet a kereskedelmi adók mindenható világába.
Nem mintha feltételezném az MDB-ről, vagy a Paradise Lost-ról, hogy pusztán népszerűség hajhászásból váltottak volna irányt (ennél ők sokkal, de sokkal komolyabb tényezők), a média urai viszont rájöttek arra, hogy a gitárokat nyüvő rosszfiúkból is nagy üzletet lehet csinálni, ha azok hajlandók minimálisan alkalmazkodni a szélesebb tömegek igényeihez (lásd a Metallica esetét a Load -Reload albumokkal). Nagy volt tehát a csábítás, de mindezek ellenére biztos vagyok benne, hogy – az erőben érzett zavaron túl – őszinte megújulási szándék tükröződik a …Complete-en, és amikor leporoltam ezt a baba kék színben és goth-wave felhangokban tündöklő korongot, eleve nem úgy vettem, hogy ez az album a fogyasztói társadalom felé tett, megkérdőjelezhető hitelességű gesztus, hanem a csapat életművének szerves részként tekintettem rá, útkereső próbálkozásra, ami a viták ellenére is vastagon hozzájuk tartozik.
Tőlem nem kell elnézést kérniük a nyitó The Whore, the Cook and the Mother-ért, mert én tudomást sem veszek a létezéséről – pedig elméletileg szeretnem kellene. Jók a gitártémák, jó a szerkezete is, ráadásul (akár tudatosan, akár csak az én áthallásomban) mintha egyik kedvenc filmemhez, a Szárnyas fejvadászhoz kötődne: középrészében a replikánsokat kiszűrő, Voight-Kampff tesztre hajazó párbeszédet hallunk – mégsem működik a dal. Aaron hangja ebben a torzított formában nekem egyszerűen nem tetszik, és fölöslegesen hosszú is az egész. Távol áll attól, amit én valódi My Dying Bride-ként értelmezni tudok. Egy életmű box-set ráadás lemezének B oldalán simán elférne, mint érdekesség, de egy sorlemezt ezzel az erőtlen tétellel indítani nagy merészségre vall – nem is jött össze. Talán ha háromszor hallottam életemben. Mindig léptettem a lejátszót, egyből a másodikra, ami meg olyan tuti MDB szám, hogy talán az egyik legjobb amit valaha csináltak – pedig erős mezőnyben indul.
A The Stance of Evander Sinque ügyesen töredezett szerkezete okán – mint színes üvegszilánkokból kirakott rózsa ablak – kerek, és szinte végtelen. Az elektro-kütyük ellenére van benne kraft, működnek a váltások, és ha nem is a korábbi dolgaikat idézi, az elkövetkező anyagaik felé vezető út elejére simán odatenném. Ha valakit rá akarnék szoktatni a My Dying Bride-ra ezt mutatnám meg neki (aztán, ha kapás van, jöhet a Your River és a The Crown of Sympathy). A következő, hintáztató, balladának is elkönyvelhető, rádióbarátabb hangvételű, és picikét álmosító Der Überlebende nemcsak hossza miatt mégsem rádió kompatibilis, hanem mert ez is ízig-vérig MDB – a későbbi időszakból szinte minden lemezükön megtalálni a (jóval emlékezetesebb) párjait.
A Heroin Chic-el kapcsolatban meg az van, hogy most én kérek elnézést, amiért nem tudok róla semmi jót mondani, de az a helyzet, hogy katasztrófa az egész. Aki ismeri, tudja miről beszélek. Nem akarom a trip-hop-ot leszólni, de onnan a jókat biztosan nem a My Dying Bride fogja szállítani. Sosem hittem volna, hogy hallom majd egyszer Aaront a heroinról rappelni – de megtörtént. Szerencsére túl vagyunk rajta, és mint kiderült, egyszeri botlás volt, amit tekintsünk pillanatnyi rosszullétnek egy félresiklott bulin, ahol ájulás előtt hülyeségeket beszél az ember. Fátylat rá, részemről nincs harag, de kösz, hallgatni sem fogom soha – mert ugrok a következőre, a kellemesen galoppozó Apocalypse Woman-ra, ami bár újra közérthetőbb elemekkel dolgozik, és nincs is benne semmi nagy meglepetés, azért az a riff a refrén környékén nagyon betalál: jókor jön, jó helyre érkezik, és megmenti a dalt.
Innentől kezdve már egész tűrhető a kép. A Base Level Erotica ebben a közegben erősnek számít (kettes számú kedvencem), ahogy az Under your Wings and into Your Arms is (ez meg a harmadik). Mindkettőben ott vannak az elkövetkező lemezeken kibontott elegáns melankólia csírái, a cizellált gótika rájuk oly jellemző bársonyos feketesége. A japánba szánt verzión helyet kapott még a Follower is, és nem is értem miért csak ott. Nagyban javítja az összképet, bár hangzása némileg elüt a többitől – mintha nem erre a lemezre szánták volna.
Szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy ez az MDB nem pont az az MDB amit addig megszokhattunk, de lényegét tekintve nem sokat változott a muzsikájuk. Bár van benne doom elem, mégsem nevezném tőrőlmetszett doom albumnak, inkább dark/goth-indusztrial kísérletnek, amiben a szokásos díszlet új megvilágítást kapott. Az erdőből sikátor lett, a ravatalból átizzadt lepedő, a homlokot felsebző tüskéből pedig vénába hatoló tű. Talán a középmezőnynek is az alján van, de még itt is letesznek öt (a Follower-el együtt hat) olyan számot, amik csak az ő mértékeikhez képest tűnnek halványabbaknak.
Egy lemez erejéig a My Dying Bride követte a Paradise Lost-ot a mainstream felé, ami részemről rendben is van, de minden rajongói megbecsülésem ellenére azért örülök annak, hogy ez a „korszak” csak eddig tartott, és nem lett egy lejtmenet beharangozója, sőt… feledhetetlen albumok jöttek még utána.
