Fémforgács
Annak idején amikor először járt nálunk a Guns N’ Roses még nem voltam olyan élethelyzetben, hogy láthassam őket. Ez így alakult, a következő – talán nem túlzás botrányosnak nevezni – alkalomnál pedig fel sem merült, hogy megnézzem. Akkorra bevallom a szappanoperába illő Axl vs Slash, Duff és a többiek ellentét meg a Chinese Democracy lemez maratoni készítése miatt nem voltam kíváncsi rájuk. Aztán ugye jött a nagy összeborulás, az éveken keresztül tartó turnék, így amikor kiderült, hogy jönnek, csak nem bírtam magammal és elhatároztam megnézem mit tud az a banda 2023-ban, akit anno a világ legveszedelmesebb rockzenekaraként aposztrofáltak.
Azt hiszem, egyrészről örülhetek, hogy ez volt az első találkozásunk élőben (köszi LiveNation!), mert – az emlékeket ugye amúgy is megszépíti az idő – a korabeli koncertfelvételekhez mérten ez egy nagyon visszafogott fellépés volt. Persze vágom én, hogy 1992-ben más idők jártak, meg hát az 31 éve volt, meg amúgy közel 60 évesen (Axl meg 61) lenyomni egy közel 3 és fél órás bulit szép teljesítmény. És akkor még nem is szóltam arról, hogy anno Slash Myles-szal mekkora bulit nyomott a Papp László Arénában…
Na mindegy, ez az este nem erről szólt, itt az tudott szerintem igazán felhőtlenül szórakozni, aki el tudta engedni az elvárásait, örült, hogy láthatja a legendákat. Nekem ez csak félig sikerült, de erről később. Összességében azonban örülök, hogy nem hagytam ki és ha nem is TOP 10-es koncert volt, azért bőven jó szívvel emlékszem vissza rá.
De ne rohanjunk ennyire előre, mert a banda előtt egy másik legendás zenész aktuális zenekara volt hivatott bemelegíteni. A Motörhead rajongók biztosan örömmel vették, hogy Phil Cambell a fiaival közös bandáját is elhozták erre a körre Axl-ék. Valljuk be, a 16:00-os kapunyitás és a PC and the Bastard Sons 18:00-as kezdése azért nem segített, hogy tömegek lássák őket, de azért így is legalább annyian voltak rájuk kíváncsiak, mint ahányan potyára várakoztunk előző nap a Papp László előtt a Hollywood Vampires-ra várva. De az egy másik szomorú történet…
Szóval Phil és fiai alkotta banda nyilván nem a legismertebb és bármennyire is nagy elánnal tolták a saját hard rock dalaikat, azért nem hiszem, hogy bárki is csodálkozik azon, hogy a Motörhead klasszikusok (Ace of Spades, Born to Raise Hell) indították be a hangulatot. Ahogy érkezett a közönség úgy javult a hangulat is, meg hát a program is valahogy úgy volt felépítve. A Hawkwind feldolgozás (Silver Machine) és a záró Going to Brazil is odacsapott, de biztos vagyok benne, hogy egy klubban ezerszer jobban működött volna az egész.
Na, itt megkezdődött a várakozás utolsó fázisa, ami az előzetesen kommunikálthoz képest azért egy bő fél órával hosszabbra nyúlt, de ez szerencsére nem befolyásolta a koncert hosszát. Na, így néhány nap távlatából is azt mondom, elkövettem azt a hibát, hogy a látványt helyeztem előtérbe a hangzással szemben. Már az előzenekarnál elfoglaltam egy viszonylag jó pozíciót, ahonnan elég jól tudtam követni a színpadi “akciót”, de a ráadás előtt hátra mentem és sokkal jobb hangzást tapasztaltam. Hogy ez miért is lényeges? Főleg azért, mert ahol álltam, ott az ének hagyott “némi” kívánnivalót maga után. Később hátra mentem, ahol bár a színpadi akciót kevésbé tudtam követni, ám érdekes módon a hangzást jobbnak találtam, ami főleg az ének terén volt kiemelkedő.
És azt hiszem itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a szubjektív rajongó és az objektív tudósító énem megpróbál kiegyezni.
El kell ismerni, hatalmas teljesítmény ekkora helyen játszani, az meg, ahonnan indultak és amilyen utat bejártak akkor is elismerést váltana ki, ha eljönnének és másfél-két órában lenyomnák a kötelező slágereket, de nem így tettek. Nekem szimpatikus, hogy még a Slither-t is előkapták a Velvet Revolver-től, meg Duff is kapott lehetőséget a koncert második felében. Igaz ugyan, hogy a buli eleje a bő lére eresztett intro után az It’s So Easy/Band Obsession nyitány jól esett, de a Chinese Democracy és az említett VR dal valahogy nem volt az igazi. Bennem az ötlött fel, hogy talán azért, mert egyik főhős sem tudta a lelkét beleadni… Mindegy is, utóbbit majd meghallgatjuk legközelebb Myles-szal, ha úgy adódik.
A folytatásban megint visszautaztunk a kilencvenes évekbe a Pretty Tied Up/Welcome to the Jungle/Mr. Brownstone trióval, amik természetesen megőrjítették a közönséget. Ezen a ponton aztán – szerintem legalábbis – elkövették azt a hibát(?), hogy a legfrissebb, ám számomra nagyjából ismeretlen 2022-es EP-jük két dalát (Hard Skool és Absurd) egymás után tolták el. Főleg az utóbbit éreztem feleslegesnek, és talán az egész koncert mélypontját is jelentette nekem, Axl küzdelmes előadása miatt is. Az fogalmazódott meg ott bennem, hogy ezt még a GNR név se menti meg.
A maratoni hossz miatt talán nem csoda, hogy több hullámvölgy is akadt, de ezek után mindig jött egy gigaslágerekből álló blokk, ami megint az egekbe emelte a közönség hangulatát. Meg kell hagyni, az olyan örökbecsű dalok, mint a Rocket Queen, az Estranged, a Live and Let Die vagy a You Could Be Mine most is hatottak. A koncert folyamán már eddig is feltűnt, hogy Duff és a két billentyűs Melissa Reese és Dizzy is rendesen támogatják Axl énekét, ám a Duff által előadott The Stooges feldolgozásnál (T.V. Eye) megdöbbentő volt, mennyivel természetesebben énekelt. Jó, Iggy Pop dallamait visszaadni nyilván sokkal könnyebb, mint a GNR dalokat, de főhősünk láthatóan megküzdött saját témáival. Főleg a magasak mentek nehezen és valljuk be, érezhető volt némi sumákolás ezeknél. A másik, ami szemet szúrt, az volt, ahogy a megszokott ikonikus mozdulatok már nem jöttek olyan természetesen. Bár valljuk be, 30 év és kábé ugyanannyi kiló plusszal talán ez érthető is.
Az közismert, hogy Slash szeret és tud is szólózni. Nekem viszont már kicsit sok volt, hogy az amúgy is hosszú dalokban találhatókon kívül az ukrán zászlós háttérvideóval megtámogatott Civil War után még egy jó hosszúra nyújtott performanszba bonyolódott. Jó, ennek persze értem az okát, addig a többiek (értsd: Axl Rose, ha-ha) tudtak szusszanni, meg a közönség is elmehetett a soron következő italért, de na…
A November Rain-re betolták a zongorát, természetesen az egész stadion együtt énekelte a kihagyhatatlan halhatatlan balladát. Nem maradhatott el a Bob Dylan átirat, a Knockin’ on Heaven’s Door sem, bár azon már (meg magamon is) éreztem a fáradtságot. A rendes program végére befutott a Nightrain, majd nagyon rövid pihenő után egy velős ráadással búcsúztak. Bevallom, talán a legnagyobb kedvencem a Coma, így a végére is jutott minek örülni. És persze a Patience – Don’t Cry – Paradise City zárás is rendben volt.
Minden körülményt figyelembe véve összességében pozitívan értékelem a koncertet az említett negatívumok ellenére is. Ha ezt tudja a Guns N’ Roses 2023-ban az mindenképp tiszteletet érdemel. Persze nekem is eszembe jutottak olyanok, hogy játszhattak volna csak a klasszikus érából egy ütős szettet sokkal kevesebb üresjárattal, de az meg valószínűleg nekik lenne unalmas, bármennyire is látható és érezhető volt, hogy ez azért nem feltétlenül kizárólag örömzenélés, hanem kőkemény üzlet. És ha már az, akkor az vitán felül elmondható, hogy megdolgoztak a pénzükért, a nézők pedig nem egy haknit kaptak.Meg kell említeni még a klasszikus felállás tagjain kívül Richard Fortus gitárost, aki talán Axl után a legtöbbet mozgott a színpadon és sem a ritmus, sem a szólójátékába nem lehet belekötni, sőt, láthatóan élvezettel játszott végig. A dobos Frank Ferrer meg egy alapcuccon olyat játszott, ami bőven top volt.
Köszönet a LiveNation-nek a lehetőségért!
