Fémforgács
Sötétben tapogatózok az olasz Heryos zenekarral kapcsolatban, mivel egy nagyon fiatal csapatról van szó, akik gyakorlatilag alig egy éve álltak össze a közös zenélés élményének megtapasztalására. Az internet sem tett sokat hozzá a történetükhöz, így annyival szolgálhatok én is, amennyit látok és hallok.
Első körben kezdjük azzal, hogy rendes olasz módjára doom metalban gondolkodnak, viszont nem restek a hagyományos elemeket sajátosnak szánt ízvilággal megtoldani. A hivatalos leírás szerint progresszív heavy/doom címkével lehet őket megtalálni, de ezen felül számtalan dologba belefuthatunk. Nemrég megjelent bemutatkozásuk, a The Magician átgondolt, gondosan megtervezett album benyomását kelti, melyen bőven akadnak okkult hangulatot sugárzó betétek, stoneres áthallások és még extrém vokálra is futotta az erejükből. Általában az ilyen “öntsünk bele mindent a fazékba, akkor talán valami új lesz” hozzáállásból nem sok jó szokott kisülni, bár a Heryos gyengéje nem az összevisszaság és kiszámíthatatlanságban rejlik.
Az egészen mutatós (én legalábbis kedvelem ezt a visszataszító okkeres/sárgás színkombinációt) borító alá összesen hat szerzeményt pakoltak össze a srácok bő háromnegyed órás játékidővel, így bőséggel akad idő a tételek kibontakozására. A The Magician korongon a pálmát egyértelműen a nyitó dal, az A Word viszi, mivel majd 10 perces futása alatt rengeteg élvezetes dolgot tud felmutatni nekünk. A húzós alapriffek mellett magára a hangzásra sem lehet különösebb panaszunk, bár több erő és dögösség is elfért volna a gitároknak, a billentyűket pedig előrébb hozták annál, mint amennyi izgalmat képesek a végeredményhez adni. Nem kell sokat fülelnünk azonban ahhoz, hogy megértsük: ezt a zenei egyveleget egy igencsak szürke, enerválatlan, stoneresen ábrándozós énekkel kívánják elénk tárni, ami mellett a hörgés kényszerű megoldásnak tűnik a változatosság elérése miatt. Viszont nem vonható kétségbe az, hogy amikor lendületet vesz a zene, teret nyer a progresszív felfogás, akkor egy nagyon erős, sodró produkcióval állunk szemben. Különösen Pierre Baudin gitárjátéka tud hatásos lenni, aki majd minden dalban ad nekünk kapaszkodót, bólogatni valót, de a többi zenészre sem panaszkodhatunk.
Fiatalok, tehetségesek és ötletek terén sem kell szégyenkezniük, csupán meg kell találniuk a megfelelő hangot, összképet. Hallgatás közben az a gondolat fogant meg az agyamban, hogy a csapatban mindenkinek megvannak a maga kedvencei, akár elég távol kerülve egymástól és ezekből megpróbáltak mindent beletenni a közös alkotásba. A címadó The Magician dalnak például nagyon jól áll az angolos doom rock hangulat, az érezhető heavy metal múltidézés, míg az Open Heartban már a modernebb, Opeth-re emlékeztető részek tetszettek igazán. A Twisted Tongue egyszerű prog/rock dalként funkcionál, amihez tényleg szükség lenne egy karakteresebb vokálra, a The Magician II pedig melodikus doomként próbál érvényesülni. A záró monstrum, a The Key újfent Opethes erényekkel kívánja felhívni magára a figyelmet, a könnyedebb és death metalos részek közötti kontraszt azonban nem igazán működőképesek.
Nagyon szimpatikus az olasz társaság és néhányszor lepörgettem a kiadványt még a megjelenése előtti promós korszakában, de most, hogy a cikkhez újra hallgattam, rá kellett jönnöm, hogy különösebben nem hiányzott az életemből. Érdemes figyelni, hogy lesz-e folytatása a The Magiciannak, mert a tehetség nem vitatható, de van egy olyan érzésem, hogy a srácok ezer irányba húznak és csak a zene iránti szeretet hozta őket össze, nem egy masszív eltökéltség és stabil gondolatmenet. Az énekkel, a gyenge dallamokkal mindenképp kell kezdeni valamit, hangszerek tekintetében azonban igényesnek mondható bemutatkozást tettek le az asztalra.
