Fémforgács
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy angol zenekar, a Warning, akik két lemezzel lopták be magukat a szívembe, körülbelül örökre. Ennek a formációnak a kivételesen érzékeny hangú Patrick Walker volt a lelke, aki mellett nagyszerű zenészek sorakoztak, de a főszerep mindig is az éneké volt. Arról nem is beszélve, hogy a dalszerzés nagy részét is Patrick oldotta meg. A csapat utolsó kiadványán, a Bridges című EP-n mutatkozott be Christian Leitch, aki dobosként a 40 Watt Sunba is követte mesterét. Mindez azért fontos, mert a régi múltra visszatekintő, de igazából csak 2006-ban beinduló The River projekt lemoshatatlanul tükrözi azt a fajta hangulatot, zenei irányvonalat, amit ez a két csapat kialakított magának az évek során. Christian a zenekar bemutatkozó anyagától kezdve (Drawing Down The Sun, 2006) gitárosként és dalszerzőként dirigálja a rengeteg változáson, tagcserén átesett formációt, akik most jelentetik meg negyedik nagylemezüket, immár valóban kiforrt koncepcióval és elképzelésekkel.
Hatás tekintetében mindenképp érdemes megemlítenem még a 90-es évek olyan zenekarait, mint például a pályája elején járó Madder Mortem, vagy a The Third and the Mortal. Ezekből látszik, hogy atmoszférikus, melodikus doom metalról van szó, kellemesen éteri női vokállal. Az ének tehát kulcsfontosságú itt is, ezért kifejezetten megörültem neki, amikor megtudtam, hogy a korábbi váltogatások ellenére akárcsak 2019-ben (Vessels Into White Tides lemez), most is a tehetséges Jenny Newton állt a mikrofon mögé. Általában kétkedve állok a szebbik nem metal lemezen történő szereplése felé, mivel az operás vokál nekem tőlük mindig színpadiasnak és erőtlennek hat a kemény zene mellett, azonban a természetes, erőlködésmentes hangokat könnyen meg tudom szeretni. Jenny bemutatkozásán meggyőző teljesítményt nyújtott, még ha maga a lemez nem volt a legerősebb. A zenekar most úgy érzem végre pontot tett a 20 éves keresgélés végére, kitalálta, hogy mit szeretne játszani, mert kigyomlálták a kezdetleges progressziót, a keménykedést és kalandozásokat, szimplán az énekesnő hangja köré szőttek egy csodálatos zenei elbeszélést, alárendelve mindent annak a célnak, amit már a lemez kapcsán is meghatároztak. Elmondásuk szerint nehéz időszakon vannak túl, ahogy az egész világot, őket is ezer oldalról pofozták az elmúlt évek, ennek tükrében a lehető legsimább, legkellemesebb utazást kívánták elkészíteni fémzene formájában. A szükséges helyeken megjelenő karcosabb gitárok mellett ennek megfelelően rengeteg akusztikus betéttel, billentyűvel találkozhatunk (utóbbi szintén Jenny nevéhez fűződik), a korábbi, negyedórás dalokkal tarkított monstrumok helyett pedig egy egészen korrekt, 40 perces anyagot tettek le elénk.
A The River tehát semmi hátsó szándékkal nem rendelkezik, teljesen világos, hogy pusztán egy folyóparti séta, egy hintaszékben eltöltött kora esti óra, esetleg egy dombtető szélén való megpihenés okozta megkönnyebbülést, megtisztulást kíván zenei formába önteni. A folyamat első lépéseként a Fading szinte teljesen akusztikus tételével találjuk magunkat szemben, ami egy folyamatosan fejlődő, alakuló dal, de legütősebb fegyvere a kissé túlnyújtott felvezető után megérkező zongorajáték. Jenny hangja, ahogy ígértem, símogat, ugyanakkor van egy hátulütője is: már itt olyan visszafogott, hogy álmosít. Egyszerű és szép szerzemény, de nem az album elejére. Sokkal inkább tudtam volna üdvözíteni a berobbanó Exits című dalt, ahol ha finoman rétegelve is, de bemutatkozik a keményebb gitár. Amolyan post-metalosan sűrűn, de a dob lüktetésével erőteljesen szól a hangszer, ami mellett az énekesnő hangja már kellő kontrasztot is kap. A közel tíz perces nóta a lemez számomra legkellemesebb része volt, viszont már itt megszületett bennem a gondolat: nincsenek igazán ütős, fogós dallamai a vokálnak, így nem tapad, ragad a hallójáratba, csupán megmarad kellemes lötyögésnek, a zene finomsága menti igazából a korongot.
A Tiny Ticking Clocks aztán rá is tesz egy lapáttal a dologra, mivel ha meditatív zenét keresek, akkor ennél számtalan érdekesebbet, hatásosabbat találhatok akár rövid keresgélés után is. Az A Vignette újfent beveti a metalosabb oldalát a csapatnak, de a 10 perces dal majdnem a feléig egy véget nem érő ismétlődésnek tűnik, a záró, instrumentális, hegedűs Hollowful pedig teljesen érdektelennek hat.
Nehéz zöld ágra vergődnöm az A Hollow Full Of Hope anyaggal. A The River azt adja, amit ígér, minden eddiginél egységesebb, összeszedettebb, nyugodtabb dalokat, de ennek következtében elveszett a súly és az a kontraszt, ami miatt legalább érdemes volt figyelni rájuk. Pihentető háttérzenének tökéletes, de nem hordoz magában olyan értéket, amiért újra meg akarnám hallgatni. Ha valakinek viszont arra van szüksége, amit nyújtanak, simán betalálhat.
