rattlead.hu
A Persekutor története kísértetiesen hasonlít az általam nemrégiben bemutatott Concrete Age-ére, hiszen a Kelet-Európában együttest alapító frontember itt is a világ nyugati felében „csinálta meg a szerencséjét”. Vlad the Inhaler (ének-gitár, valódi nevén Vladislav Bârladeanu) valamikor a 2010-es évek elején, Marosvásárhelyen hívta életre black metal zenekarát, amelynek tagjai akkor még földijei, Iron Slasher (basszus) és Doktor Impossible (dob) voltak. Három demó elkészítését követően, 2017 táján tette át a székhelyét Los Angelesbe, ahol amerikai muzsikusokat toborzott maga köré. Vlad „társai a bűnben” jelenleg Inverted Chris és Blake Meahl gitárosok, Adam Murray basszusgitáros és Tyler Meahl dobos (a lemez ritmustémáit azonban még az előző ütős, Scott Batiste játszotta fel). Az említett muzsikusok közül leginkább a Meahl fivérek neve lehet ismerős, hiszen mindketten oszlopos tagjai voltak a Jill Janus nevével fémjelzett Huntressnek.
Az időközben black-es heavy metalra, black n’ rollra váltó csapat a korai Venom, Celtic Frost és Bathory ős-gonoszságát kombinálja az AC/DC kő-egyszerű zenéjével, s mindezt egy csipetnyi Kárpátok-beli misztikummal megfűszerezve új címkét talált magának. Vladék saját elmondásuk szerint ice metalt játszanak, amely egyrészt (és nem csak a két frontember fejére húzott, fekete zsák-álarc miatt) a Midnight tudatos káoszával, valamint a Darkthrone és az Immortal hóviharként támadó hangorkánjával, jégzajlásszerű muzsikájával mutat közeli rokonságot. Másrészt, a Persekutor üdítően egyszerű zenét játszik, ami a már említett AC/DC mellett Motörhead-es párhuzam után kiált, kedvenc dalomat, a Suck City-t pedig a zenekar egyik kritikusa egyenesen glam-punk nótaként említi.
A csapat termése eddig egy EP és egy nagylemez volt. A mostani, második LP azt gondolom, megerősíti eddigi pozícióikat a színtéren, mert bár nem világmegváltó anyag, a maga fapadosságában rendkívül hatásos alkotás. A gyorsabb, őrlő témák alatt is minden instrumentum tisztán szól, a szólógitár hangja pedig fület gyönyörködtetően hasítja ketté ezt az ízletes zajmasszát. A szerzeményeket nem gondolják túl, a tízből csupán három dal esetében merészkednek túl a négyperces játékidőn, ugyanennyiszer pedig a három percet sem éri el a nóták hossza.
Bár a szövegek jórészt a zord, télies időjárás szépségeit éneklik meg (Siberian Skull, Thundersnow, The Frozen Hours, Feel Bad Hit of the Winter stb.), a zenészeknek korántsem fagyott az arcukra a mosoly. A lemez címében olvasható szójáték és a Vlad the Inhaler művésznév (impaler, azaz karóba húzó helyett inhaler, vagyis belélegző) is azt jelzi, hogy a marcona külső és az acsarkodó énekhang mögött egészséges humorérzék lapul.
A Night Job alapra vett tempójának és zenei megoldásainak, valamint az énekes soraira válaszolgató férfivokálnak köszönhetően válik – a Suck City mellett – a lemez másik nagy slágerévé, a Halloween ’91-et pedig a pörgős alapriff és az elnyújtott, dallamos ének emeli az album húzónótái közé. A The Frozen Hoursban a doom felé kacsintgat a csapat, Vlad pedig talán az addigi legtisztább hangján énekel. A koszos rock and rollként elővezetett címadó szerzeményben a női vokál is előkerül az eszköztárból, akárcsak a dal elején a torzított basszus, ami a Polar Trauma kezdő hangjainál is mosolyt csalhat a hallgató arcára.
Nem egy bonyolult anyag, emiatt talán hamar meg is unható, ám nyári csemegének – hűsítő jégkásának a kánikulai napokra – abszolút megfelel.
