Dionysos Rising
Kiadó:
Godsend/Cargo Records
Honlapok:
www.mitchmalloy.com
facebook.com/MitchMalloyMusic
Ilyenkor a nyári nagy melegben az élet lelassul, igaz ez a zeneiparra, de igaz ez az önjelölt rock zsurnalisztára is. Ebben a helyzetben szinte öngyilkosságnak tűnik egy új Mitch Malloy lemez kiértékelése. Két-három olvasón kívül úgysem lesz senki, aki rákattint a cikkre, s ők is legföljebb azért, mert elbódultak a kánikulai hőségben. Malloyt nagyon kevesen tudják hova tenni, különösen nálunk, Európában. Ez nem föltétlenül jogos, különösen annak fényében, hogy a csákó majdnem a Van Halen frontembere lett Sammy Hagar után. Aki egy kicsit bővebben is kíváncsi a történetre, nézzen bele a Malloy 1992-es, bemutatkozó albumáról írt recenziónkba.
Malloy egyébként nemcsak énekes, de multiinstrumentalista, megbecsült dalszerző és zenei producer is. Egy ideje már teljesen egyedül, a házi stúdiójában készíti szólólemezeit, és a saját kiadójánál is jelenteti meg őket. A "Last Song" Amerikában Malloy Godsend nevű kiadójának gondozásában jelent meg, nálunk, Európában viszont a Cargo Records terjeszti (megjegyzem: nem túl sok sikerrel). Mielőtt belefogunk a hallgatásba, jó tudatosítanunk magunkban, hogy a 62 évesen is metál-istenség kinézetű Malloy szó szerint egyedül készítette el a lemezt, azaz nemcsak ő énekelte föl, de az összes hangszeren ő játszott és a hangmérnöki feladatokat is ő látta el. Miközben ez egészen lenyűgöző teljesítmény, azért általában "súlyosbító" körülmény is: hiszen a külső kontroll teljes hiánya rendszerint visszafelé szokott elsülni. Elárulom: itt sem segített.
Malloy legutolsó szólólemeze 2016-ban jelent meg (Making Noise), vagyis hét éve. Ennyi idő még sosem telt el két albuma között. Ez valószínűleg annak számlájára írható, hogy Malloy a terhelt történelmű és az énekeseket mostanában zokniként váltogató Great White-ban énekelt 2018 és 2022 között, és nyilván a COVID-járvány sem támogatta a kreatív folyamatokat. A hét éves várakozás ellenére a lemez alig hosszabb 40 percnél, és bár akad rajta néhány kellemes, rádióbarát nóta (I'm Living In Paradise, I'll Find A Way, You're The Brightest Star), jobbára nem túl érdekfeszítő lírák sorjáznak rajta.
Úgy látom, hogy akármilyen tehetséges, sokhangszeres muzsikus Malloy, azért nem ártana ide egy külső fül, néhány külsős zeneszerző (a legelső lemezen pl. még Desmond Child is dolgozott!) és mondjuk egy igazán jó szólógitáros. Ki kell jelentenem, hogy miközben a debütációt leszámítva nem rajongok Malloy szóló munkásságáért, a Van Halen annak idején karrierje legrosszabb döntését hozta azzal, hogy lehetetlen helyzetbe hozta az énekest a David Lee Roth-tal közös föllépés után, s így kénytelen volt a jogosan vitatott "Van Halen III"-at Gary Cherone-nal elkészíteni. Malloy kinézetével, hangjával, dalszerzői vénájával Eddie-ék harmadik virágzásának motorja lehetett volna - mint ahogy Malloy is piszkos jól járt volna a Van Halen zseniális hangszereseivel a háttérben.
Tartuffe
