rattlead.hu
Vajon milyen zenét kapnánk, ha elegyítenénk az Exodus és az A Pale Horse Named Death muzsikáját? A kérdés pusztán elméleti, mert bár a Diehumane-ban játszó két legnagyobb név az említett csapatokból érkezett, nem ők az előadás főszereplői. Az avantgárd alt-metal jelzővel felcímkézett texasi zenekart még 2020-ban álmodta meg a ritmusgitáros Joshua Vargas és a billentyűs, sampleres Greg Hilligiest Jr. Hozzájuk csatlakozott az énekes Garret West, majd ami talán a legnagyobb izgalmat váltotta ki a keményebb zenék kedvelőinek körében, az egykori Exodus-gitáros, a legendás H-Team tagja, Rick Hunolt is rábólintott az együttműködésre. Utóbbi muzsikus jó ideje eltűnt a színtérről, és már az is megdobogtatta a magamfajta thrasherek szívét, hogy egy szám (Lunatic-Liar-Lord) erejéig vendégeskedett egykori zenekara legutóbbi albumán, a tavalyelőtt megjelent Persona Non Gratán (egy évvel korábban pedig a Heathen Empire of the Blind lemezén). Szerintem sokan vártuk, hogy Rick visszatérjen, de hogy pont egy ilyen albumon? 
A Diehumane ugyanis egy kifejezetten megosztó anyag: egyesek zseniálisnak, mások borzalmasnak, hallgathatatlannak fogják minősíteni. Mert mit mondjunk egy olyan alkotásra, amelyben az indusztriál metal a jazz-zel és a blues-zal keveredik, miközben a zenében doom-os és progresszív ízeket is felfedezhetünk? A dalok nagy részében alaphangszer a szaxofon (Majka, a te zenéd!), de Vargasék attól sem rettennek vissza, hogy az ipari döngöléssel párhuzamosan hegedűt szólaltassanak meg. Kiadója így jellemzi a csapat produkcióját: „Képzeld el, ahogy a Celtic Frost járműve karambolozik az A Perfect Circle-lel, a Nine Inch Nails-szel és a Type O Negative-val, miközben az autórádióból a Pink Floyd zenéje szól.” Ahogy a lemez címe is sugallja: tényleg groteszk a hangoknak az az elegye, amit hallunk. Ezzel együtt izgalmas és számomra maximálisan hallgatható: nem kaotikus, inkább skizofrén módon sokszínű, meghökkentően változatos, az egyik pillanatban agresszív, a másikban viszont már merengő, ellágyuló.
Ne feledkezzünk meg a csapat ötödik tagjáról, a Diehumane-hoz utolsóként csatlakozott Sal Abruscatóról sem, aki főzenekarában, az A Pale Horse Named Death ugye frontember, itt viszont – korábbi bandáihoz, a Type O Negative-hoz és a Life of Agony-hoz hasonlóan – a dobcucc mögött foglal helyet. Az APHND zeneisége így is erőteljesen jelen van a dalokban: időnként mintha egy bekeményedett A Pale Horse…-ot hallanánk, máshol pedig West orgánuma emlékeztet egy az egyben Abruscato stílusára.
„A dalok a Covid-19 pandémia miatti 2020-as lezárások alatt születtek. Ezek segítségével szerettünk volna túllendülni az elszigeteltség érzése és afelett, hogy elvesztettük a korábbi életünket – árulta el Joshua Vargas. – Ám mint kiderült, ez egyben valami csodálatos dolog kezdetét is jelentette. Boldoggá tesz ez az album, és azt se bánom, ha valaki gyűlölni fogja.”
„Hogy őszinte legyek, akkoriban nem szerepelt a terveim között, hogy egy zenekar tagjává váljak, ám felhívott egy kedves barátom, és azt mondta: ’Hé, ismerem ezeket a srácokat, éppen gitárost keresnek’ – meséli Hunolt. – Elküldte nekem néhány szám nyers változatát, amiket körülbelül egy hónapig hallgattam, mielőtt választ adtam volna. Ez volt az a muzsika, amit kerestem: lehetőséget adott arra, hogy zeneileg kifejezzem magam, és ami még fontosabb, gyökeresen más volt, mint bármi, amit valaha játszottam.”
Ez utóbbival Abruscato is egyetért: „Ez a zene teljes mértékben különbözik attól, amit eddig csináltam. Éppen ezért fantasztikus dolog a részese lenni ennek a kalandnak.”
A bő egyórás játékidő alatt elég nagy ívet ír le az anyag. Ipari zeneként kezdődik (The Executively Dysfunctional): Fear Factory-sen kattog-csikorog, Die Krupps-osan lüktet-zakatol, majd hegedű és szaxofon hangja úszik el a súlyos acélgólem feje felett, a súlyos groove-okon gördülő muzsika pedig időnként melankolikusan elszállóssá válik.
Már a King of Nothing (The Bruiser)-ben elhangzik az első Hunolt-szóló, a Standing at the Edge of Foreverben viszont minden a jazz felé mozdul el: a cinjáték, az effektezett, lágy gitár, a szaxofon és a finom, már-már gyámoltalan ének szárnyain dimenzióugrást hajtunk végre. A zene talán itt éri el a spektrum másik végpontját, hogy aztán végig e két szélsőség – az ipari és az alt metal territóriuma – között mozogjon.
A lemez leginkább fogyasztható, legslágeresebb tétele a Shell Shock, amely mintha doromb hangjaival kezdődne, a Marilyn Manson-osan suttogó, beteg éneket pedig egy óriási, dallamos refrén váltja. A hatodikként felcsendülő Epitaphtól viszont belassul az anyag, és – sajnos – a lágyabb hangok válnak dominánssá, rRáadásul ez utóbbi nóta erősen A Pale Horse Named Death-ízű, hangulatú. Az Oblivion zongorahangjairól a Paradise Lost neve és az is beugrik, hogy egyre többször halljuk a billentyűs hangszert és egyre ritkábban a torzított gitár hangjait. A zene időnként még bekeményít, de a lemez elején hallott ipari dübörgés többé már nem jön elő.
A Crossroads-ban a cikk elején említett Pink Floyd-os gitártémák is beköszönnek, miközben az ének nagyon hasonlít egy olyan nóta alaptémájára, amelynek bosszantó módon sem az előadója, sem a címe nem jut eszembe. A The Descent–The Devil Sings kettőséhez érve, mintha a kezdetekhez képest egy teljesen más anyagot hallgatnánk: a hangok elegyét itt basszusgitár, hegedű, szaxofon és effektezett ének alkotja – a torzított gitár sokáig elő sem kerül. Utóbbi nótában ráadásul az ének popba, a hegedű dallamai népiesbe hajlanak. A Skeletons verzerészei alatt az 1995-ös Alice in Chains szelleme is átlebeg a szobán, a dal szólóját pedig nem gitár, hanem hegedű játssza. A lemezt záró, tizenhetedikként elővezetett Stardust Blues a maga nyolc és fél percével a dalcsokor leghosszabb tétele, s amellett, hogy lírai hangulatú nóta, a legfolkosabb hegedűtémák is itt hangzanak el.
Talán sikerült érzékeltetnem, hogy fokozatosan csendesül el az anyag, ami valószínűleg tudatos koncepció, hiszen a lemez végén nem rosszabb, csupán másfajta szerzemények sorakoznak. Vitathatatlanul egyedi és művészi alkotás, a színtéren nemigen találkoztam még hasonlóval. Műfaji tobzódása és a szaxofon használata ellenére is abszolút befogadhatónak gondolom, bár a durvább hangzások kedvelőinek inkább csak az album első harmadát ajánlom. Erős négyes.
