rattlead.hu
Na, jó, talán túlzás volt a részemről azt állítani, hogy a csapat idei albumának esélye van bekerülni az év végi Top 10-embe (az idei második negyedév szubjektív értékelésében állítottam ilyet), viszont egyrészt amióta csak ismerem, kedvelem a hattagú svéd csapat zenéjét, másrészt a Tales from the North-hoz is kellemes élményeim fűződnek. Történt ugyanis, hogy az első hallgatás után azt mondtam, ez bizony gyengébb anyag, mint a tavalyelőtt megjelent Creatures of the Dark Realm (arról a lemezről itt írtam). Aztán ahogy mind több időt szántam rá, úgy váltak egyre ismerősebbé és jobbá a nóták, és most ott tartok, hogy a TftN nem (sokkal) gyengébb alkotás, mint közvetlen elődje vagy az eggyel korábbi Rise of the Dragon Empire. Persze ez az a fajta ultradallamos, megaslágeres europower muzsika, amelynek témái könnyen maguk alá temetik a hallgatót, és az egymást követő sok jó dal magasabbra tolja az ember ingerküszöbét.
Amit magáról a bandáról és az általuk játszott zenéről tudni érdemes, azt már a 2019-es korong kapcsán leírtam (itt), és mivel a felállás és a stílus is változatlan, ez alkalommal elég csupán a friss anyag nótáira koncentrálnunk. A Tales from the North egyfajta koncept album, amelyen a csapat a vikingek különböző mítoszait és legendáit, a sötét, hideg és barátságtalan természeti környezetben élő harcosok dicső és dicstelen tetteit éneklik meg. A megidézett események az 1066-os Stamford Bridge-i csatában csúcsosodnak ki, amely ennek a korszaknak a lezárását jelentette.
„A dalok a megszokottnál is pörgősebbek, és közelebb állnak az olyan korábbi cuccainkhoz, mint a Moria vagy a Nosferatu, ugyanakkor azokénál komplexebb a hangszerelésük – árulta el Tomas Olsson szólógitáros. – Előző albumunkhoz, a Creatures of the Dark Realm-hoz képest a gitárok itt súlyosabban szólnak, és van néhány mélyebb hangzású billentyűs téma is. Itt-ott tradicionális népi hangszereket is használtunk; amit játszunk, még mindig tisztán power metal, de igyekeztünk mindezt egy magasabb szintre emelni.”
Azt, hogy az előző albumon hallottnál keményebb vagy mélyebb lenne a hangzás, nem igazán érzem. Azt annál inkább, hogy lefojtott, homogén, nem igazán hallom ki belőle külön a gitár- és a basszustémákat. Az ének mellett talán leginkább még a dob dominál. A pörgősség kapcsán pedig, és éppen a jobb nóták blokkjában, egy kicsit zavar az egyformán gyors tempó, a változatosság itt tapasztalt hiánya. A mai pályatársak közül olyan csapatokéval tudom rokonítani a Bloodbound muzsikáját, mint a Majesty, a Dynazty vagy a Warkings, a nagy elődök közül pedig mindenekelőtt a Freedom Call és a Stratovarius neve ugrik be. Az albumot nyitó címadó nóta például már-már bántóan „stratós”, a folytatásban szerencsére rögtön érkezik a lemez első slágere, a menetelős Drink with the Gods, amelynek pattogó dobjait hallva Gary Moore Over the Hills and Far Away című szerzeménye jut eszembe.
A következő, az Odin’s Prayer-től a Between the Enemy Lines-ig tartó blokkot némileg rutinból nyomják le a fiúk, tőlük ezek teljesen átlagos nóták. A lemez képzeletbeli B oldalán aztán ismét beleerősít a skandináv ármádia: elsőként személyes kedvencem, a Land of Heroes hangzik el, amelyet olyan hasonlóan ütős tételek követnek, mint a Sail Among the Dead, a Stake My Claims és a Sword and Axe. Ezekről írtam, hogy tempójukat, hangulatukat tekintve túlságosan is hasonlítanak egymáshoz, de legalább jó nóták. Zárásként pedig érkezik a valamivel epikusabb 1066, ami úgy is a Chelsea-futballrajongók kedvencévé válhat (ne feledjük: Stamford Bridge-i csata!), hogy a dalban megénekelt ütközetben a viking hadak szenvedtek vereséget. 
Az anyag magyar vonatkozása, hogy nagyszerű, „gyűrűkurás” borítót honfitársunk, Sallai Péter (Bornholm) készítette.
Bár ennyi hallgatás után jelenleg úgy érzem, a Creatures of the Dark Realm egy fokkal ütősebb alkotás volt, a Bloodbound, úgy tűnik, egyszerűen nem képes rossz lemezt készíteni: idei alkotásukra sem tudok négy és fél pontnál kevesebbet adni.
