rattlead.hu
Kivételesen a szokásosnál bővebb lére eresztem a mondanivalómat, ez az összegzés ugyanis remek alkalmat kínál arra, hogy olyan lemezekről is szót ejtsek, amelyekről egyébként nem írnék külön ajánlót.
Amilyen szegényes volt a felhozatal az idei év első negyedében, olyan bőséges a másodikban. Régi, kultikus zenekarok és pelyhes állú trónkövetelők egyaránt letették a névjegyüket az asztalra, és míg nagy csalódásokról nem tudok beszámolni, annál több kellemes meglepetés ért, és végre néhány idei év végi Top 10-es versenyző is feltűnt a színen. Az elmúlt három hónapban 56 új anyagot hallgattam meg, amelyek közül azóta körülbelül 30 lemez visszatérő jelleggel fordul meg a lejátszómban.
Először azokról szólok röviden, akiknek a produkcióját vártam, ám végül aktuális Heti Ötös listáimra sem fértek fel, mivel nálam valamiért nem vitték át azt a bizonyos lécet.
A HOLY MOSES-szel való múltbéli kapcsolatomból őrzök kellemes emlékeket, ám az új lemezen egyszerűen nem találtam szerethető pillanatokat. Számomra nem elég fogós, szimpla darálásnak tűnik az anyag.
A TANITH-ot – Russ Tippins jelenléte okán – kezdetben egyfajta Satan light-nak könyveltem el – női énekkel, és igen, a gitárok időnként tényleg megidézik az „anyazenekar” szellemét. Ám a csapat az előző albumhoz képest tovább lágyult, s így már inkább jut eszembe róluk a Blackmore’s Night zenei világa, mint a kultikus Court in the Act és Into the Future albumok.
Hogy a női főszereplőknél maradjak, a BURNING WITCHES sosem tartozott a nagy favoritjaim közé, ám azt gondolom, ha egyszer elkapnák a fonalat (értsd: fogós, emlékezetes nótákat írnának), kellemes meglepetést tudnának okozni. Ez most sajnos elmaradt.
Jason Bieler már csak nyomokban emlékeztet régi önmagára, pontosabban a JASON BIELER AND THE BARON VON BIELSKI ORCHESTRA muzsikája a korai Saigon Kick zenéjére. Tetszett az előző album, az idei Postcards from the Asylummal viszont több hallgatás után sem tudtam megbarátkozni.
A HAUNT-ot a 2020-as Mind Freeze albummal ismertem és kedveltem meg, ám azt követően nagyon hamar úgy éreztem, hogy szimpla önismétlés a Trevor William Church vezette amerikai csapat produkciója. Ezzel együtt most adtam nekik egy újabb esélyt, de egy nekiülés elég volt ahhoz, hogy gyorsan meg is váljak az anyagtól. Akkor már inkább hallgatom a BEASTMAKER remek, retró hangulatú Body and Soul albumát, amit szintén TWC jegyez.
Death/thrash vonalon illik ismerni a holland LEGION OF THE DAMNED munkásságát. Én is kerülgetem őket már egy ideje, de egyre jobban megerősödik bennem, és erre az új album is rátett egy lapáttal, hogy a hollandok nem az én fülemnek kedves muzsikát játsszák, ahhoz számomra – bár egészségesen durva, ám – túl monoton a zene.
Az elmúlt évtizedekben csupán kóstolgattam a VIRGIN STEELE életművét, valahogy sosem tudott berántani a Dave DeFeis és csapata által játszott epikus heavy/power muzsika. Most is tettem velük egy próbát, ám két hallgatás után azt éreztem: amit a Manowartól elfogadok, az a VS tálalásában sokkal kevésbé vonzó számomra.
Az EXTREME munkásságát, különösen a korai albumokat kifejezetten kedvelem, így kíváncsi voltam a másfél évtized kihagyás után érkező új albumra. Ami „nem vett meg kilóra”: egyelőre úgy tűnik, nem fogja überelni elődeit, de lehet, hogy hallgatnom kell még.
Most pedig jöjjenek azok a produkciók, amelyeket bármikor szívesen hallgatok, ám külön cikket valószínűleg egyikről sem fogok írni.
Az első három DEATHSTARS albumot egyszerre ismertem meg. Egy kicsit össze is folytak bennem, de a maga módján szerettem ezt a „dark-indusztriál metal tiniknek” típusú muzsikát. Ehhez képest a negyedik lemez nem hagyott bennem maradandó nyomokat, de az idei anyagnak is adtam egy esélyt. Egész kellemes, hallgatható, de már nem szolgál akkora újdonsággal, mint az említett elődök.
Bár a MEZZROW-t annak idején szimpla Testament-kópiaként tartottuk számon, nem gondoltam, hogy visszatérő albumukon ugyanott folytatják, ahol 1990-ben abbahagyták. És tényleg nem: attól eltérő, érettebb muzsikát hallunk, amiből azonban továbbra is hiányolom az élénk színeket, az átütőerőt, a fogósságot.
ARJEN LUCASSEN legújabb formációjának bemutatkozó albuma – az általánosan elfogadott promószöveg szerint – a ’70-es évek rockzenéjének világát idézi meg. Az anyag szerintem semmivel nem avíttabb, mint például az Ayreon vagy a Star One anyagai, csupáncsak más. Ugyanakkor már az első (szinti)hangoknál egyértelművé válik a zene mögött meghúzódó mastermind személye.
A RIVAL SONS ugyan nem metalt, hanem erősen Led Zeppelines-es rockzenét játszik, ám Jay Buchananék ez alkalommal is színvonalas dalcsokorral ajándékoztak meg bennünket.
A TYGERS OF PAN TANG muzsikájával az elmúlt évtizedekben csupán érintőlegesen találkoztam, konkrétan egyedül a Spellbound albumot ismertem tőlük. A színtérre annak idején a Brit Heavy Metal Új Hullámán bevitorlázó csapat nem mérhető az Iron Maidenhez vagy a Saxonhoz; ma már valamivel lazább, ám most is meggyőző, fülbemászó muzsikát játszanak. Meglepődtem magamon, hogy milyen gyakran veszem elő az idei Bloodlines albumot.
Egy hallgatáson vagyok túl, úgyhogy még nem tudom, hogyan állok a FIFTH ANGEL When Angels Kill lemezével. Őket is – csak – az ősidőkből ismerem, és kellemes élmény volt újra találkozni velük. A többek között két Flotsam and Jetsam-taggal, Ken Mary dobossal és Steve Conley gitárossal felálló csapattól a Resist the Tyrant című nóta máris nagy kedvencemmé vált.
A tavasz folyamán érkezett néhány olyan alkotás is, amelyek előadóit bár szeretem, ám legfrissebb kiadványukat mégsem sorolhatom a teljes értékű albumok közé. A POWERWOLF Interludiumán ugyan négy új nóta is szerepel, ám többségében korábban más kiadványokon már megjelent számokat gyűjtöttek itt össze. A VOIVOD a banda 40 éves fennállásának apropóján „dolgozta fel” saját munkásságát, rögzített a jelenlegi felállással kilenc régi nótát – plusz írt melléjük egy újat. A die hard rajongóknak nyilván ez az album sem hiányozhat a gyűjteményéből, a többiek számára viszont ez a kör kevés újdonsággal szolgál. A Tobias Forge vezette GHOST idén egy ötszámos feldolgozás EP-vel jelentkezett. A színvonalból ezen sem adták alább: nekem a számomra ismeretlen nóták (See No Evil, Jesus He Knows Me, Hanging Around) jönnek be igazán, a másik két dal esetében az eredetikre szavazok.
A tetszésmérőn az egyre magasabb fokozatok felé haladva, jöjjön néhány olyan lemez, amelyről a közelmúltban írtam, esetleg hamarosan írni fogok, tetszik, az ötből minimum négyes osztályzatot adnék rá, viszont az év végi tízes listámra valószínűleg nem fog felkerülni:
Blood Ceremony: The Old Days Remain
Diehumane: The Grotesque
Dieth: To Hell and Back
Dozer: Drifting in the Endless Void
Elegant Weapons: Horns for a Halo
Intöxicated: Sadistic Nightmares
Majesty: Back to Attack
Metal Church: Congregation of Annihilation
Mystic Prophecy: Hellriot
Necronomicon: Constant to Death
Nemesis: False Reality
Persekutor: Snow Business
Savage Grace: Sign of the Cross
Wasteland Clan: The End of Time
Amely albumok viszont nálam már egyértelműen „továbbjutottak az elődöntőbe”, és jó eséllyel pályáznak az év végi Top 10 valamelyik helyére, azok a METALLICÁTÓL a 72 Seasons, az OVERKILLTŐL a Scorched, a CONCRETE AGE-től a Bardo Thodol, valamint a BLOODBOUND-tól a Tales from the North.
Talán ebből az összegzésből is látható, milyen gazdag volt az idei második negyedév termése. Éppen ideálisnak nevezném a felhozatalt, amiből mindenki ki tudja mazsolázni a neki tetsző alkotásokat. A következő három hónapban valószínűleg ismét gyengébb lesz a felhozatal, ám remélem, 2023 utolsó negyedében ismét számos nagyszerű zenei élménnyel leszünk gazdagabbak.
Az elmúlt időszakból nektek mely albumok váltak a kedvenceitekké?
