rattlead.hu
Az Enisum ez évi albumáról nem azért szeretnék pár szót ejteni, mert akkora nagy, kihagyhatatlan cucc, hogy szégyellje magát aki nem ismeri, hanem azért mert egyszerűen csak jó és élvezetes alkotás, afféle fül és lélek simogató zene a műfaj kedvelőinek – talán nem csak nekik -, amit büntetőpont levonás nélkül lehet ignorálni, de nem érdemes.
Hogy a black metál post leágazásának átlagszínvonalát hová lehet belőni, nem tudom, de valami miatt azt érzem, hogy a Forgottem Mountains bőven a felső harmad közepéhez húz, a masszívan jól hallgatható, önmagukban is teljes albumok sorához, amiknél a belső kohézióból adódó egyértelműség feledtetni képes a tudálékosak állandó aggodalmát, miszerint: bejáratott panelekkel dolgoznak, máshonnan is ismerős kövekből építenek maguknak katedrálist. Az Enisum zenéjére (így jelen lemezükre is) igaz ez a megállapítás, mégis, az általuk emelt tornyok egyenesebben állnak és magasabbra nyúlnak, mint az átlag – talán mert eleve magasabb helyeken emelték őket.
Amint borítóikból is kiolvasható, az olasz zenekar nagy szerelmese a hegyeknek-völgyeknek, a természet szépségének és vadságának, a zugokat betöltő szeleknek és a minden felett ott lebegő, kitárt szárnyú szabadságnak. A black metálnak ezen hagyományos díszletei önmagukban is műalkotások, és saját szépséggel bíró fenséges témák egy jó képességű zeneszerző számára, aki hangokkal próbál megfesteni olyan tájakat, amik előtt az is érezni fogja végtelen kicsinységét, aki a közelükben sem járt soha – csak a fülhallgatón át került kapcsolatba velük.
A ma négy tagot számláló brigád eredetileg projektként indult. Az első két albumot a későbbi csapatban gitáros-énekesi posztot betöltő Lys egymaga írta meg és játszotta fel Silentium álnéven, és csak a harmadik lemez, a Samoth Nara idejétől – vagyis 2014-től – vált az Enisum valódi zenekarrá, bár a dobokat még ekkor is Lys ütötte. A Leymir basszusgitárossal, Dead Soul dobossal és a női énekért felelős Epheliin-el kvartetté bővült csapat következő dobása a 2015-ben kihozott Arpitanian Lands, aminek címéből a velük kapcsolatban megalkotott egy fős „skatulya” elnevezése is származik: arpitanian black metal, vagyis az Alpok hegyláncai által ihletett fekete fém.
Látszólag ezredszer is fel van találva a kipróbált elemek újrakeverésének koncepciója – ezúttal Lys és társai interpretálásában -, a stílus pedig, amiben nyomulnak, mi is lehetne más, mint a jó öreg black metál, annak is az ezredforduló utáni, megemelkedett elvárásokhoz igazított, a hagyományokat tisztelő, de azokat tovább is gondoló post változata, vagyis: a múlt és a jelen metszéspontjában, az atmoszférikus black metál felségterületén emelkednek az Enisum elfeledett hegyei, közel és távol azokhoz az ormokhoz, amiken mintha jártunk volna már előtte, de a táj ami lenyűgözött akkor, lenyűgöző most is – még ha tele is van hasonló képekkel telefonunk memóriakártyája.
Legnagyobb erősségük éppen ez, a zenei tájfestészet. Empátia és rutin érződik minden megmozdulásukon – meg némi játékosságra való hajlam, amivel épp azt a „lelket” öntik bele dalaikba, amitől akadálymentesen halad át rajtunk az album negyvenöt perce. A számok önmagukban nem tűnnek túl kiemelkedőeknek (még a nyitó Where you Live Again sem, a maga nyolc percével), – és bár alapvetően rendben van mind, az album jó benyomását madártávlatból lehet igazán érzékelni, onnan, ahonnan nézve a fákból végül erdő, a sziklákból pedig hegyvonulat lesz. Szabad asszociációk mozgalmas vásznaként működik a Forgotten Mountains, mint egy magunk köré tekert panorámakép, ami nyolc expozíció közös eredményeként a négy égtájat ejti fogságba, de nyitva hagyja a belső ajtót, amin át kedvére jár-kél a csapongó képzelet. Ennek ellenére ez nem valami koncept album, hacsak annyiban nem, hogy a csapat örök témáit, a black metál Olümposzait repüli körbe, amiknek minden csúcsán a Természet Istene trónol.
Lys, Leymir és Dead Soul hangszeres játéka mind a kor, mind a műfaj elvárásainak maximálisan megfelel. Érzik és értik muzsikájuk „vibe”-ját, amit egy sajátos flow élmény kábulatában képesek átsugározni a hallgatókra is, és bevinni őket az erdőbe. Általam nem ismert oknál fogva Epheliin most nem szerepel a lemezen, így egyedül az extrémitásban jeleskedő, de a tiszta énekben kissé bizonytalan Lys hangját hallhatjuk – valójában őt sem egyvégtében, mert minimál szövegek vannak csupán, amik kiegészítik a gitárszólamok sodrását, de nem telepszenek rá az összképre. Egy névjegykártyán is elférő, 72 rövid sor választja el attól a Forgotten Mountains-t, hogy instrumentális zene legyen.
Eszembe jut róluk néhány másik zenekar, akik hasonló terepen járatosak, de konkrétumokat nem tudnék felsorolni – és talán jobb is így, mert valahogy igaztalanná is válnának, ha kimondanám neveiket. Az Enisum-nak minden jogalapja megvan, hogy önálló entitásként tekintsünk rá, aminek vannak ugyan előzményei és párhuzamai, de ha elkezd pörögni zenéjük (például a most terítékre került alkotásuk), mindez lényegtelen aprósággá válik, és a továbbiakban gondolni sem fogunk rá.
Nincs annál szánalmasabb érvelés, mint azzal kampányolni valami mellett, hogy „adj neki egy esélyt, hátha nem bánod meg” – most mégis ezt mondom, mert bátraké a szerencse, a taljánok meg mostanában amúgy is minden színtéren erős zenekarokkal képviseltetik magukat, és gondolod, hogy majd pont itt fognak mellé lőni?
Lehet, az Enisum-ot nem jegyzik a Michelin csillagos zenekarok sorában, de a minőség amit a Forgotten Mountains-en felmutatnak, az én besorolásom szerint alapból megér egy erős négyes osztályzatot, amit jobb pillanataimban hajlamos vagyok megfejelni még egy féllel, mert úgy vagyok ezzel is, mint a többi (bármilyen) post albumok nagy részével: ha nem is tátott szájjal, de órákig el tudnám hallgatni.
