rattlead.hu
Biztos veletek is történt már olyan, hogy évekig, akár évtizedekig is elkerültétek egymást olyan csapatokkal, amelyeknek a muzsikáját pedig egyenesen nektek írták. Aztán megtörtént a nagy találkozás, ami szerelem volt első (de legkésőbb második) hallásra… Persze lehet, hogy akkor is elmentem volna a szóban forgó zenekar mellett, ha már korábban feltűnt volna a látóteremben. Vannak olyan zenekarnevek, amelyek valamelyik eleme vagy egésze olyan klisés, hogy azt hallva/olvasva egyszerűen nincs kedvem belehallgatni a banda produkciójába. Számomra ilyen az „Age” szó is: Depressive Age (mondjuk, őket speciel ismerem és kedvelem), Ice Age, The Raven Age, Imperial Age stb. Úgyhogy nem is az együttes neve, hanem a lemezcím és a műfaji skatulya (power/thrash/death metal népzenei elemekkel) keltette fel az érdeklődésemet a Concrete Age legfrissebb alkotása iránt.
Bár nem vagyok buddhista, a bardo szó ismerősen cseng számomra, hiszen az említett keleti vallásban a halál és az újjászületés közötti időszakot, az úgynevezett köztes létet nevezik így. A Bardo Thodol pedig nem más, mint a nevezetes Tibeti halottaskönyv, a köztes lét állapotaiból való megszabadulást elősegítő misztikus szöveggyűjtemény. Ennek tudatában azt gondolhatnánk, a durva muzsikát ez esetben távol-keleti ízek színesítik, ami némileg tévútra vihet bennünket, ugyanis a népzenei motívumokból rajzolt ív a Himalája lábától az egykori Perzsián és Kisázsián át egészen déli szomszédainkig, a Balkán görög, bolgár és szerb régióiig húzódik.
Ehhez képest érdekes, hogy bár a csapat szellemi atyja, az énekes-gitáros Ilja Morozov (mai művésznevén Frosty J) Oroszországból, az Észak-Kaukázusban található Minyeralnije Vodiból indult világhódító útjára, szülőföldjének zenei motívumai nemigen köszönnek vissza a dalokban. Morozov és mindenkori csapata bevallottan a különböző ősi kultúrák zenei örökségét ápolja, a stúdióban és koncertjeiken is a modern hangszerek mellett népi instrumentumokat is megszólaltatnak.
Bár az együttes 2011 óta létezik, igazából csupán három évvel később érkezett meg a nemzetközi színtérre, amikor a Főnök Londonba tette át a székhelyét, s honfitársait különböző nemzetiségű muzsikusokra cserélte le. A mostani a csapat nyolcadik nagylemeze, amit Ilja mellett egy bolgár gitáros, Borisz Zaharjev, egy olasz basszusgitáros, Giovanni Ruiu és egy ugyancsak talján dobos, Davide Marini jegyez.
Talán már a Korpiklaani kapcsán is említettem, hogy a folk metalnak nem én vagyok az első számú célközönsége, ugyanakkor nagyon is magával tud ragadni a stílusok megfelelő arányú elegyítése, egy-egy tradicionális népi hangszer beemelése a különben zord hangzásba. Ilyenformán ki merem jelenteni, hogy a Sepultura is folk metalt játszott a ’90-es évek közepén, és az új-zélandi Alien Weaponry maori metalja is ettől tudott vonzóvá válni számomra.
A Concrete Age új lemezét nyitó Hex első hangjait hallva a tibeti kolostorok félhomálya képződhet meg előttünk, ám nagyon hamar áttolódik a fókusz a Közel-Keletre, az orientális motívumok és két száguldás közé pedig egy-egy sepulturás ritmus és csikorgás is becsúszik. Imádom a Purity tipikusan kisázsiai, szitáló-szaggató ritmusait, amelyek annak idején az iraki Acrassicaudának is pluszpontokat hoztak nálam. Az ének alapvetően dallamtalan hörgés, ám a Myrath-osan, Orphaned Land-esesen kezdődő True Believerben tiszta, melodikus éneket is hallunk Morozovtól. A rövid, instrumentális Trite Putit hallva a Balkánon érzem magam: Romániában? Bulgáriában? Szerbiában? Nem tudom, a lényeg, hogy a korábbiaknál ez jóval európaibb zene.
A Lullaby for a Deadman alapvetően török-arab hatású, ugyanakkor annál sokkal univerzálisabb muzsika, a címadó nótában pedig – némileg meghökkentő módon – egy klezmeres betét hoz újabb színt az egyébként sem unalmas repertoárba. Kedvenc dalomban, a Thunderland-ben csendülnek fel az anyag legellenállhatatlanabb ritmusai: már-már indusztriális, Die Krupps-os az a lüktetés, zakatolás, amelynek dobjai közé mintha doromb hangjai vegyülnének. A záró, rövid, szintén szöveg nélküli Bezdna ot ludostban pedig a zenészek ismét kikacsintanak az előadásból: a középrészén mulatós metallá aljasítják a hol irgalmatlanul pörgő, hol görög-szerb táncritmusra váltó muzsikát, amit aztán egy kis virgázással, shreddeléssel szerencsére gyorsan visszaterelnek a már kitaposott ösvényre.
Minél többet hallgatom a lemezt, annál inkább erősödik bennem a gondolat, hogy helyet kell szorítanom neki év végi Top 10-es listámon. És persze a diszkográfiában is szép lassan elindulok visszafelé, kezdve a mostanit megelőző albummal, a 2020-as Spirituality-vel, egészen a 2012-es debüt Time to Awake-ig, vigyázva arra, nehogy túl nagy töménységben hallgassam, mert népies hangszerek kapcsán azért van nálam egy bizonyos telítődési szint…
