Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Régóta kerülgetem a svéd Mirador The Azrael Tales lemezét, viszont az, hogy szerény országunk jelenleg az európai keresténység “melegágya” kíván lenni és itt van ez az egylemezes sorozat, kellő inspirációt adtak, hogy végre elővegyem egy cikk erejéig. Igen, első körben le kell szegezni, hogy ez az elveszett zenekar egy keresztény indíttatású produkciót hozott össze valamikor a múlt homályában. Van azonban valami, amiért nem tudom élből elutasítani ezt az alkotást, ez pedig a megkérdőjelezhetetlen minősége minden szempontból.
Történetük egészen a 90-es évek elejéig visszanyúlik, amikor a nem túl ismert, de azért doom metalos körökben elismerést kivívó Veni Domine hozta ki sorra egészen kiváló progresszív/power doomos lemezeit. A zenekar nem titkoltan bibliai témákkal foglalkozott egész pályafutása alatt, de a valláshoz leginkább inspirációként folyamodtak, nem állt szándékukban bekopogtatni a hallójáratainkon és azt ismételgetni, hogy megtaláltuk-e már Jézust. Az ő egyértelmű hatásukra kezdett el tevékenykedni a Mirador, melynek eredménye egy teljesen elveszett, híre alapján jól sikerült demó. Ezen Jakob Forsberg (ének, gitár, billentyűk) Erik Mjörnell (basszus), Lars Palmqvist (dobok, manapság a Scar Symmetry énekeseként ismerhetitek) játékát hallhatták néhányan. Érdekesség, hogy Jakob és Erik egyébként unokatestvérek, a zenekaralapítás idején pedig gyakorlatilag még gyerekek voltak.
A kiadvány minősége azonnal lemezszerződéssel kecsegtette a fiatalokat, azonban valami félre siklott, a projekt hosszú időre eltűnt. Több, mint tíz év múlva viszont a megmaradt tagok Olof Gardestrand (Diakron) dobossal kiegészülve, a korábbi dalokra és újdonságokra építve csak kiadtak egy nagylemezt, aminek fogadtatása nem robbantotta be a metal világot. Nem tudom, mennyire köszönhető ez a nyíltan vállalt elveknek, mert maga a lemez egyszerűen nem indokolja az ismeretlenséget, még csak különösebben elkésettnek sem mondanám, mert még ma is élvezetes hallgatni való. A The Azrael Tales dalai továbbra is merítenek a Veni Domine felfogásából, de adódik hozzá egy jó adag Memory Garden féle slágeresség, mellyel a szintén svéd banda bőven meg tudta tartani rajongótáborát, valamint a zakatoló, töredezett dalrészek némi indusztriális felhanggal is rendelkeznek. A Mirador tekintetében azonban nem beszélhetünk koncertekről, promócióról, csupán pár elfekvőbe került CD-ről, amit szerencsére valaki digitalizált a jövőnek való megőrzés céljából.
Az albumnak akad egy-két áhitattal átitatott sora, de többségében a világvégével, az elragadtatással és vallásos szempontból is sötétebb témákkal foglalkozik, cseppet sem szájbarágós módon. Címéből adódóan Azrael angyal történeteiből szemezgetnek, aki nemcsak a keresztény, de a héber és muszlim tanok között is felüti fejét, jellemzően a halál, a haldoklók angyalaként. Feladata az élet és halál közötti partvonalon való átsegítés, majd megmutatja az utat a mennybe, vagy a pokolba. Egyes mondákban, történetekben a gyász megtestesítőjeként is hivatkoznak rá. Jakob énekhangja az epikusság és a hagyományos heavy metal értékek mentén szállítja nekünk remek dallamait rengeteg kapaszkodót nyújtó refrénnel és ütős háttérkórusokkal, a gitárok pedig folyamatosan adagolják a bólogatni való témákat hol menetelősebb, gyorsabb, máskor valóban doomos cammogással.
A hatások ellenére a Mirador bőséggel megtalálta a maga hangját, nem túl emlékezetes borítója alatt pedig nagyon jól megszólaló, remek svéd acél dalcsokor rejtőzik. A játékidő az egyetlen dolog, amibe némi szőrszálhasogatásként bele lehet kötni, mivel az utolsó dalokra valamelyest leül a produkció, a Metropolis Metamorphosis című záró szerzemény például én simán lehagytam volna. Nem rossz, csupán a többi tételhez képest középszerű és nehezen talál magára. Bőven ajánlom, hogy lépjen túl a választott téma iránti fenntartásán mindenki, aki az emlegetett bandákat kedveli és adjon egy esélyt a The Azrael Talesnek, mert biztosan nem fog csalódni.
