Fémforgács
Június 16-án, azaz holnap jelenik meg a Stardust friss, második albuma a Frontiers gondozásában. Noha a stílus a dallamos rock/metal, ill. AOR általában nem a Fémforgács jellemző profilja, mégis kaptam arra lehetőséget, hogy albumajánlót írjak – és ennek magyarázata következik most. Merem állítani, hogy széles palettán sok, angol nyelven előadó hazai banda érdemes a nemzetközi színpadokra, a rock és metal legkülönbözőbb stíluslából. A Fémforgács nagyítója alatt természetesen a néhány lemezes, és/vagy underground bandákra gondolok. Undegroundságuk rejtőzhet abban, hogy akár ha ezreknek is játszanak, a stílust nem támogatják a rádiók, a klasszikus média csatornák. Lehet az oka az is, hogy maga a stílus ugyan világméretű népszertűségnek örvend, de mondjuk, a mi hazánkban kevésbé. Lehet eleve rétegzene, ami világméretekben mozgat meg rajongótábort, országonként keveseket. És lehet az oka pusztán az is, hogy még zenekari (ha nem is zenészi) pályájuk elején járnak. Sőt, többükről kifejezetten remélem, hogy ez még jócskán csak az eleje. Sorolhatnám lexikálisan is, ám ebben a cikkben csak a saját magam által megszeretett – ahogy a hallgató-rajongó érzi: magának felfedezetett -, illetve kifejezetten kedvenccé vált zenekaraimat ragadom ki. Igaz, akad köztük olyan is, aki mára a múlt csiszolatlan gyémántjává vált, csak fémkutató feltárásokkal említjük el-nem-felejtendő lemezeiket. Az én névsorom szigorúan ÁBC-rendben: Archaic (thrash/death), Atomic (thrash) Atrox Trauma (thrash/death), Avenford (power/ NWOBHM), Bornholm (black metal), Frost (black metal), Monastery (death/grindcore), Pennhurst (metalcore/numetal/modern metal) Red Swamp (stoner), Slowmesh (stoner/southern/grunge), Strong Deformity (modern metal/electronic), Wisdom (power/HM)… szerintem mind arra érdemes, hogy angol nyelvű dalaikat, zenéjüket a nagyvilág ismerje meg! A zene (zenénk) iránti lelkesedés és elkötelezettség és tehetség – ne legyünk naivak – általában nem elég a nemzetközi porondon való érvényesüléhez. Nyilván kell hozzá némi lemondás (kinek ez mit jelent) és a saját, legkülönfélébb erőforrások ráfordítása is. Összességében kell az, hogy jó helyen, jó időben álljanak együtt a csillagok. S ha már a csillagokat említem, visszatérek hát a Stardusthoz! Amit én, mint zenehallgató, rajongó, gyűjtő megtehetek, hogy hírét adom új, ismét nagyszerű albumának! Akinek tetszik, adja tovább!
A Stardust (felállása: Horváth Ákos – ének/gitár, Nagy György – billentyűk, Szabolcsi Bence “Fészek” – gitár, Marton Bence – basszus, Hornyák Péter – dob) a dallamos metal/rock és AOR vonalán mozog. Olyan hazai neves producer-hangmérnököt is ismerek, akinek nagyon tetszett az első, már nemzetközi Frontiers-nagylemez hangzása keverése – noha stúdiómunkáinak jó része itthon készült. Számos zenész is dicsérte magát a dalokat, a koncpozíciót és mindazt, ami az előadókból (minthogy zenekar) megmutatkozott. Hozzáteszem, mint a stílus évtizedek óta kedvelője – és így persze szubjektíven fogalmazó – gyűjtője, engem lenyűgözött az album egysége. Az, ahogy azt a jellegzetes érzést, amit a stílus második csúcspontján, a ’80-as években közvetített, a Highway to Heartbreak lemez minden dalával átadott. Már csak azért is magával ragad a Stardust zenéje, mert a banda első megjelenését, a Shine című, még magánkiadású EP-jüket a „magam felfedezésének” érzem, és így vagyunk ezzel jó sokan. Ismerek olyan véleményt is, hogy ez a zene már a ’80-’90-es években is avittas volt: ebben van is igazság abban az értelemben, hogy ahol „feltalálták” ekkora már egyszer végigsöpört az arénákon, kifejezetten a könnyed és mégis bömbölő hangzású szórakoztatás igényét teljesítve. Amikor én megismertem akkori valójában, már többen és sokkal jobban játszották, mély érzelmeket kiváltó gondolatokkal is megtöltötték a szöveget, a korábbi gigasztárok (Foreigner, BÖC, Boston, Survivor), mögött ott loholtak olyanok (Dokken/Lynch, Firehouse, Giant, Drive She Said, Danger Danger, Cinderella, Babylon AD, Winger), akik korunkban is minták, sőt még ma is aktív példák az új évtized/évezred dallamrockereinek. A paletta más dalait, a halálhörgés hírvivőit és az atomháborútól óvó szirénákat pedig más (szintén különösen jó) LP-ken hallgattam. Mára, a XXI. század második évtizedében a jó előadók által megújítva újra itt van az a színes dallamos stílus is! És ahogy nem hallgatok végig olyan újra-old-school NWOBHM-stílusú bandát, sem death/thrash-t, akinek első akkordjaiból tudom, ki játszotta eredetiben, úgy olyan dallamos rockra/metalra sem vagyok kíváncsi, akiket a harmadik taktusnál kiismertem. A bevezető felsorolásban szereplő bandák sora viszont mind egyfajta hiteles újító, nem másológép, sem hangulat-vadász. Nálam a Stardust így illeszkedik az értékes zenék sorába. Várakozásom szerint most abban a borzongató pillanatban vagyunk, amikor egy zenekar elismertségének kiteljesedése, vagy inkább elszabadulása előtt állunk. Rém izgalmas ezt ilyen „közelről” látni. Elkapom a pillanatot, lelassítom 51 percre, amíg az albumot meghallgatom.
Felidézem magamban, hogyan hallgattuk a nagyon várt Highway to Heartbreak albumot. Azokban a hetekben a Blue Öyster Cult kb. ugyanaznap kiadott legutóbbi albumával váltogattuk a lejátszóban. Aztán jött az első covid hullám és a széles fellépési lehetőségek, koncertek helyett hallgattuk tovább, ki a hi-fi-n, ki megosztófelületekről a Stradust igazi gyöngyszemeit. Majd egyszerre újra lehetett koncertekre járni és akkor többször is megnézhettem a bandát, hogyan (re)produkálják élőben klub méretű előadáson, utcai zenei fesztivál fellépőjeként vagy fesztiválszínpadon a lemez hangjait. Mondhatom, nagyon jól, csalódást sosem okozva! Felfedezetem az énekes hangszíneit, ahogy újabb tartalommal, vagy érzéssel tölt meg egy addigra, általam már tényleg ezerszer hallott dalt. Úgy vélem, AOR/melodic rock/metal stílusban hazai földön senki sem alkotott még ennyire kiforrott zenét. De ezt már felesleges is emlegetnem, a Stardust. Szerintem, a Frontiers palettájának kifejezetten erős mezőnyében is kimagasló.
Ezek után, és a bemutatkozó albumot követő harmadik évben, vajon mit tud mutatni a csapat? Lehet-e a keverésében akkor lépést tenni, mint az egyébként is jól megszólaló EP-hez képest az első album? Az összeszokott húrosokhoz és billentyűshöz már egy éve csatlakozott új dobos sem kezdő a szakmában. A március végén közzétett első klip, a The Fire azt igazolta, hogy a stílus alapjában nem változott, de azért harapósabb lett a Stardust hangzása. Emellett, a lemez végighallgatásával újabb és újabb színek tűnnek fel. Az album egy valódi stílusgyakorlat ezen a színtéren! A kemény, kifejezetten dallamos amerikai hard rocktól (Journey) a progresszív metalig (Threshold, Magellan, Queensreÿche), a dallamos metaltól (Dokken, House Of Lords, Tyketto), a zengőn szóló melankólikusabb és mégis erőteljes (Nelson) nótákon át az érzéssel teli vallomásig (Cinderella, Danger Danger), vagy az európaibb hangulatú dallamos rock/metaltól (Gothard, Bonfire) a progresszív jazzrock/AOR-ig (Toto) minden megszólal! Mindeközben az első perctől, az utolsóig beazonosítható, hogy a Stardustot hallom. Az album bűvöletében már fogalmam sincs, hogy mit is vártam. Ha tartottam volna attól, hogy a debütáló lemez hangzását, stílusát, felül kellene múlni és vajon a banda tudja-e majd ezt, az balgaság lett volna… Ez az album megmutatja, hogyan tud egy zenekar az előző lemezről továbblépni önmagával való versengés nélkül. Távolról ugyanabban a zsánerben, közelről egyáltalán nem pontosan olyan mértékű a változás, mint a Rush Counertpartsához képest a Roll The Bones, a Magnum Vigilantjéhoz képest a On a Storyteller’s Night, vagy a Skid Row debütáló lemezéhez képest a Slave to the Grind. Már most, a kb. második hallgatás után tudom, hogy ugyannyit fogom hallgatni, mint ezeket az említett korongokat.
Ismét magával ragad a Stardust jellegzetessége a sok apró részlet, ami nem csak színesíti, de kiteljesíti a muzsikát. Ha annak idején az első koncertek előtt volt is kétségem, hogy a sok sziporkázó-csillogó hang eljátszható-e (nem, nem bejátszható-e) koncerten, mára semmi kétségem nem maradt. A második lemez dalainak részletessége valószínűleg közel ilyen mélységben fog megszólalni a színpadokon is. Az eddigi nótákban is előfordult, hogy Horváth Ákos énekes gitárt ragadott, így egészítve ki az egyébként klasszikus dallamos rock/metal felállást.
Már a borító is pazar, gyönyörű festmény. Ebben a dallamos stílusban elharapózott a logok, befutott nevek legkülönbözőbb izzásokban feldolgozott változata, amivel már Dunát, sőt óceánpartokat lehet rekeszteni. A Stardust Kingdom of Illusionje szakít ezzel a sablonnal. Az előző album színvilágától ellépve, (később igazolódik: a tartalmat illusztrálva) valóban tüzes hatást kelt. Nézni kell, hogy lásson az ember az éppen elülő tüzes gomolyagban néhány romos épületet (ami hasonlít az előző album romantika kori épített romjának valódi omladékához). Előtte egy sárgás, tűzben aranyló sziklaorom, valójában a logo paripáját formázza, rajta feliratok – bár szerintem nem találtam meg mindet. Körötte pedig vöröslő ragadozómadarak szállnak, egyikük koronával a csőrében. Itt a képen, ahogy majd a dalokban páros-páratlan ütemben, fele részben mély egisztencialista témákat feldolgozó dalokban az elbukott emberiség saját trónfosztását látom. Ennyi előzetes után következzék az album maga.
A korong egy erős, a korábbiak után tán szokatlan felütéssel, katonadobbal és menetelős lüktetéssel indul (War) A pattogó gitárok húzós groove-okba váltanak, a refrénben (a dalcím) odakiáltó „tömeggel” találkozunk. A dalszöveg is egy kifejező reflexió felfordult világunkra, miközben a hasító pengetés kelti a diszkomfort hatását. Nem kell megijedni: ez pont a maga környezetében felütésjellegű, inkább csak annyira, mint egy Skid Row-dalban. A második dal, a klipként megismert The Fire egy tipikus dallamcentrikus rock nóta, erőteljes csapásokkal a refrén alatt, kifejezetten koncert dal. Felismerni vélem a Stardust egyik jellegzetességét, a második refrén utáni kiállást, némi hangnemváltást, majd a szünet utáni visszatérést. A dal, vékony sávon indul a riffel, széles úttá válik a dal közepi vastag hangzásban és a végére ismét visszaszűkül. Hibásan fogalmaznék, ha azt mondanám, hogy a közepén a billentyű a felszínre tört, mert alapvetően a gitárok uralják a hangzást, de az biztos, hogy anélkül egyszerűen nem ezt hallanánk. A harmadik dalban (Losing Me) ez méginkább előtérbe kerül, ahol a lassú ütemű lüktetés minduntalan a billentyűk legkülönbözőbb a ’80-as évek végi dalokban hallható üveghangú csilingelésével színesít, hogy a refrén alatt a staccatós vonósokat imitáljon. Gömbölyű, szép ívű, klasszikus hangzású gitárszóló kíséri a dalközepi katarzist. A nóta a számomra, egy hosszú pillanat. Noha szerelmes nóta, mégis valami többről szól, ahogy mindvégig egy szereplő (talán téves) képét láttatja egy elszakadt párkapcsolatban. A negyedik felvételt (Sacrifice) is a sokszínűség jellemzi, már az első fél percben hallunk valami funkies könnyedséget, amit szellős, Van Halen-es riffek követnek. Aztán felcsendül a többszólamú vokál – ahogy koncerteken általában két vokalista hölgy hozza a telt hangzást. Ez a nóta, mintha két jól megkomponált dal ötvözete lenne. A középrészen nem tudom eldönteni, hogy a gitárként induló szóló, vajon tényleg ez a hangszer, vagy a billentyű újabb színe? Aztán felpörög a Loves Sells, ami a várakozásaimhoz képest nem lírai tétel, de lehetne egy road movie aláfestése is. Vágóképek sora az autó fekete-fehér abroncsú pörgő kerekét mutatja a króm dísztárcsában csillogó elsuhanó tájjal. Érzem, ahogy emelkedik a lemez íve, ha itt érne véget, akkor is remek lenne (noha, akkor, rövid). A bevezetőhöz hasonlóan ez a dal is szélesebb értelemben szól a világról (a világot érdemes lenne jobbítani, és erre a szeretet képes, csak hát erre ki lenne manapság a vevő?) vastag férfikórus jelenik meg, kissé templomi hangzással, éppen csak annyira, hogy elvesszek egy pergő orgonaszólóban. És amilyen hirtelen a dal véget ér, máris kezdődik, egyszerre indul az öblös és visszhangos férfikórus. Tán nem ért véget az előző dal, ez egy visszatérés lenne? De nem, ez már a Heroes, mondhatni címadó dal. Az a bizonyos B.oldal első nóta! Egy a Stardusttól eddig nem hallott, szokatlanul feszes, pattogó, fegyverropogás szerű gitár-riff szaggat, alatta keményen szól a basszus és a dobok. Míg a teret szélesen kitöltő refrénnel úszom, megfogalmazom, hogy ez a dal a számomra a House of Lords felvételeivel vetekszik.
Mindig megemlítem, hogy a zenékben is keresem a tartalmat, s ezt most ismét megkaptam. Noha a hétköznapi hősökről hallunk, azért nyitva marad a mondat azzal, hogy – és tényleg ez a címadó nóta! –ahogy (egészen tág értelemben) élünk vajon, vagy csak egy illúziót kergetünk… A lemez első hallgatásakor feltűnt, hogy mennyire az előző nóta feloldása a kifejezetten a Danger Danger csúcsát megidéző One First Kiss.A könnyed gitárzengetés, az ütemes dobok-basszus mellett a billentyű ismét üveghangú csilingeléssel kíséri a szerelmes dalt. Megvallom, én még mindig az előzőnél akadtam el, mint egy barázdában a tű… A lemez második hallgatáskor már minden a helyén volt, és sikerült a sodró szerelmes dalt követnem. Ám a második hallgatáskor sem tudtam a koncertzongorával induló, hol csendes, hol magasra felépülő Make Me Feel Your Love-ot úgy hallgatni, ahogy azt bizonnyal tettem, mondjuk még két évtizede is. Az mindenképpen érdekes, hogy a szeretetről szóló két dal mennyire más arcát mutatja be a Stardustnak. Aztán megint egy keményebb, harapósabb nóta indul, aminek a negyedik üteménél máris tesz egy kanyart a szólógitár. Tetszik Ákos recsegősebb, mesélős hangszíne, ahogy felvezeti a szép tiszta énekkel közönségénekeltetőn előadott refrént az Ain’t No Womanben. Változatos ritmusváltások és dallamívek sora tarkítja a nótát és megint visszaköszön az apró csengettyű hangja, meglágyítva a gitár szaggatását. A skálázásból szépen felbontott szóló fel-le szalad, majd olyan pontosan futnak össze a hangszerek a refrént megelőző kiállásra, hogy csak ámulok. És innen (ezt nagyon szeretem), egyik hangszer sem pihen, az ének alatt is játszik. Ekkor villanás szerűen indul a Sarah, egészen úgy, mintha azt a funkies összhangzatot egy Toto lemezről tették volna ide. Aztán egyszerre ömlik az AOR-folyam, míg a refrén után megszólalnak a fúvósok. Gondolom, ezt a koncerteken nem metál-galambszínű zakóban fogják latin-amerikai zenészek játszani hol jobbra, hol balra fordulva, hanem inkább a billentyű. A talán elsőként elhalkulón lekevert dalban mindvégig sziporkázik a könnyed AOR-hangzás. Minden korábbi hangszínűkkel megszólalnak a hangszerek ám még a szóló sem tolakodik a többiek elé. Nocsak, mi szólal meg 11. dalként? Jó ég, ezt ismerem, sőt, tudom, volt, amikor órákon át hallgattam a lemezt…. Azt hiszem, amit hiányoltam a Make Me Feel-nél, az itt bizony elkapott! (Don’t Know What You Got…) A Cinderella annak idején is lenyűgözött, ahogy a fényes hajlakkból messze kiviláglottak, és további lemezeken át mutatták meg a blues-rock iránti elkötelezettségüket, még pl. a harmadik erősen country/sleeze hangzású lemezükön is. Ez a nóta most Keifer jellegzetes recsegős, elfojtottan is hangos énekhangja helyett a Stardust-hangon, ráadásul zongorával szólal meg és lassan zenei folyammá bővül. Ahogy a Heartbreakerrel (EP+LP), úgy most ezzel a dallal is teljesült, hogy egy eleve nagyszerű dallal, majdnem azonos stílusban, mégis többet kaptunk, mint az eredeti! Az albumot egy „ráadás” zárja, a Stardust EP-jén megjelent Live Fast, Go High – ez lemezzáró ars poeticaként is kiválóan hangzik. Őszintén szólva, a hangzásban itt nem véltem felfedezni akkora különbéget, mint az előző lemezre feldolgozott EP nóta esetén. Félreérteni viszont nem szabad: magyarázata az akkori dal akkori hangzásának kidolgozottsága lehet. Mert persze, ha egy piros lámpánál álló autóban üvöltene lehúzott ablak mellett, tán nem mondanám meg melyik változat szól, azért megjelenik benne számos „fényesség”, apró sziporka. S ahogy ezt sikerül végre megfogalmaznom, úgy hirtelen végetér a nóta azzal, hogy „itt az idő, hogy megéljük az életet” – majd egy bumm. Utána pedig űr keletkezik köröttem a térben. Most újraindítom (lámpa zöldre vált) és morfondírozom azon, amit a napokban két ismert zenésszel beszélgetve tőlük hallottam (teljesen függetlenül). Persze, hogy értik, hogy nincs tízes pont a skálán egy szubjektív értékelő listában. Egészen pontosan arról szóltak a mondatok, értik, ha lemezeik nem kapnak 10/10-et – és emögött az rejlett, hogy mindig van, amit még jobban akarnak csinálni. És, kedves hallgatók, ez nagyon helyes is így, elvégre ezért járunk koncertre, ezért veszünk albumot, nem igaz? Látni, megélni velük a fejlődést – még ha lehet ez javarészt önkifejezés is, akár nem is célja az én közvetlen szórakoztatásom. S amikor ez a kettő szerencsésen találkozik, hogy akkor rajongóként én mire adok maximális pontszámot, az pedig arról szól, engem mi és mennyire sodort magával, s vajon érzem-e, hogy még hosszú éveken át elkísér.
