Fémforgács
Eljött az idő, amikor már nem feltétlenül én választom meg milyen koncertre megyek el. Nagy öröm, amikor az ember lányai elérik azt a kort, hogy nem leszarozzák, amit az ősök hallgatnak, hanem meglátják benne az értéket, sőt hallgatják (netán kölcsön veszik a CD-ket). Az meg végképp különleges érzés, amikor már ők mutatnak zenéket, amikkel mi is tudunk azonosulni.
Nos, nálunk is eljött az idő, és olyan különleges helyzet állt elő, hogy Emma lányomat – sok egyéb mellett – elkapta a punk rock. Nirvana, The Offspring, Green Day és a nagy kedvenc, a kanadai Simple Plan. Utóbbival már Ő ismertetett meg engem is, bár nem friss csapatról van szó. Így amikor megláttam a Live Nation nyári programjai között, hogy a Budapest Parkba érkeznek, nem volt nagy gondolkodás, hogy menjünk-e. Nagy hála, hogy ez összejöhetett!
Szóval nagyon vártuk a június 6-át, és sem a bokasérülés, sem az időjárás nem tudta kedvét szegni, hogy élete első nemzetközi szabadtéri koncertjén bulizhasson a kedvencére. Én meg büszkén figyeltem, ahogy végigvigyorogta és azóta is, amikor meséli az élményeit.
De ne szaladjunk előre, mert a kanadai csapat nem egyedül jött. A turnécsomag egy négy – alapvetően hasonló vonalon mozgó – bandával érkezett a Budapest Parkba. Fura egyébként, mert nekem legalábbis nem tűnt fel, hogy most ekkora reneszánsza van a punk rocknak, de ez a hét rám cáfolt, hiszen három egymás utáni napon is örülhettek a rajongók.
Az időjárás nem volt épp ideális, de ez nem igazán vette el a fanok kedvét a koncerttől. Elsőként a még pályája elején járó, I love Budapest pólóban feszítő Charlotte Sands robbant a színpadra két kísérőjével. Egy picit talán a korai kezdés (~17:40) sem segítette, hogy nagyobb létszámú közönség előtt adják elő az amúgy kellemes, lendületes és laza dalaikat.
Anno persze kíváncsiságból meg is hallgattam a dalait, de hogy őszinte legyek, nem igazán éreztem a késztetést, hogy ismét meg kell hallgassam. Persze a több évtizedes rutinom alapján tudtam én, hogy ettől a koncerten még simán meggyőzhet. Nos, ez meg is történt. A rövid, de lendületes szetjük végig fent tudta tartani a figyelmet, Az előadásmód, a dalok valószínűleg nem csak engem győztek meg. A samplerek használata elengedhetetlen volt esetükben, mivel mindössze egy dobos és egy gitáros kísérte. Mondjuk ez mit sem vont le a műsorból, a Lost c. dalánál még megénekeltetnie is sikerült minket. A legfrissebb dalánál aztán gitárt is ragadott, amivel egy újabb aspektust mutatott meg. Az biztos, hogy a közönség is jól érezte magát és a kommentek alapján új rajongókat is szerzett. Kezdésnek tökéletes volt.
A Set It Off már egy ligával előrébb jár. A zenekar idén már tizenöt éve játsza ezt a jobb híján pop punknak nevezhető stílust. Több lemezzel és például Vans Warped Tour-os tapasztalatokkal a hátuk mögött már rutinosak, így nem volt véletlen a zajosabb siker. Először jártak nálunk, és ezt nem is felejtette el megemlíteni Cody Carson, meg azt se, hogy milyen szép a fővárosunk.
A zenekar láthatóan jól érezte magát és persze a közönség is. Vannak jó dalaik, amiket ráadásul lendületesen is elő tudtnak adni. Nekem itt-ott a dallamok (meg a sikítozó csajok) alapján egy-egy MTV-s fiúbanda is eszembe jutott, de ezen túl tudtam lépni. 😉
Azt semmiképp sem állítom, hogy egydimenziós a csapat, amit az is bizonyít, hogy a Loose Cannon-ban például még egy rövid szaxofonbetétet is tolt az Emma szerint a Biff-re (Vissza a jövőbe) emlékeztető Cody. Az ezt követő Hypnotize-ban meg helycserés támadással a mikrofont átadta Maxx Danziger dobosnak, aki frontemberként is remekül helytálllt, a hangja meg még jobban is tetszett.
Az este harmadikként a deszkákra robbanó csapata a ‘96 óta aktív kaliforniai Zebrahead volt. Őket jelentették be utolsóként a turnén és bár idén egyszer már bevették az A38-at nekem eddig teljesen kimaradtak. No, azóta pótolom is a lemaradást.
Számomra egyértelműen ők “nyerték” az est legvastagabban és legkeményebben szóló zenekar címét. Persze úgy nem nehéz, hogy náluk gitározik az a Dan Palmer, akit amúgy a Death By Stereo soraiból is ismerhetünk és kackiás bajuszával igazi színfoltja volt az egész estének. Itt említeném meg azt is, hogy a zenekar rendesen ráment a show-ra, amihez a színpadon folyamatosan jelenlévő, csontvázas kezeslábast viselő technikusok(?) is hozzájárultak. Hol beszálltak vokálozni, egyikőjük folyamatosan italokat kevert magának, meg aki arra járt (kapott például a Set It Off énekese is). Volt itt szülinapi(?) tömegszörf egy kör alakú görögdinnye gumimatracon az All my friends are nobodies alatt, circle pit, sing-along meg ami kell.
Szóval itt minden együtt állt, ami egy kiváló punk rock/hip-hop/rapcore (merthogy ilyen zsánereket olvastam a zenekarral kapcsolatban) bulihoz szükséges.
Biztosan segített az is, hogy a dalaikat a közönség jól ismerte és egy igazi best of műsorral kedveskedtek. A színpadon végig ment az akció, ami viszont csak tovább segítette még jobban élvezni az olyan dalokat, mint a legfrissebb sláger, a No Tomorrow, a The Perfect Crime, de sorolhatnám még. Nekem kifejezetten tetszik a két énekes felállás, kihozták belőle a maximumot, főleg úgy, hogy további vokállal is megtámogatták őket. A Drink, drink előadásánál pedig sokan a színpadra jöttek a crew-ból egy közös éneklésre.
A Simple Plan kezdetére szépen összegyűltünk. Mi is igyekeztük a színpad elé húzódni, egész jól sikerült is. Bár idáig szerencsénk volt, itt már az időjárás sajnos azt gondolta réen esett. Ez azonban nem vette el a kedvét sem a zenekarnak, sem a lelkes közönségnek, amit a Star Wars intró alatt felhangzó örömrivallgás is előrevetített. Folyamatosan nagy ovációt váltott ki, amikor az énekes Pierre alig érezhető akcentussal köszöntötte az egybegyűlteket: “Jó estét Budapest!” De nem akadt gondja azzal sem, hogy köszönöm.
A zenekar szinte hazajár, tavaly az Arénában voltak a Sum-41 supportjaként. Szóval nem volt meglepő, hogy sokan várták őket most is. Egy végtelenül kedves, alázatos négyesről van szó, akik láthatóan élik a közönség szeretét és szívből zenélnek.
Természetesen a legnagyobb slágereikkel érkeztek. A közönséget kilóra megvették az olyan saját dalaikkal is, mint a Shut up!, a Jump vagy a Charlotte-tal közösen előadott előadott Jet Lag, ami amúgy eredetileg Natasha Beddingfield-del készült 2011-ben.
A hangulat egyik csúcspontját a Welcome To My Life-fal érte el és a szokásos egyveleg – All-Star (Smash Mouth), Sk8er Boi (Avril Lavigne) és a The Killers Mr. Brightside-ja – is felrobbantotta a nézőteret, de talán ezt is tudták fokozni amikor belekezdtek a What’s New Scooby Doo-ba. Nagyon jó ötlet volt a Simple Plan logós strandlabdás játék is, az eső miatt “extra aktualitással”.
Nem túlzás, hogy végig népünnepély volt a koncert az eső ellenére is. Természetesen a ráadásra gyorsan visszajöttek, s a Wake Me Up (When This Nightmare’s Over) után jött A Simple Plan sláger, az I’m Just a Kid. Pierre egyszál gitáros előadásában hallhattuk még a Lucky One-t, zárásnak meg megkaptuk a Perfect-t.
Nem hiszem, hogy bárki is elégedetlenül távozott volna. Nyilván lehetne ezt-azt felhozni a hangzásra, de ez is szubjektív. Az meg hogy nyakunkba kaptunk egy kiadós esőt nem okozott problémát. Köszi LiveNation!
