Rockvilág.hu online rockmagazin
A 2023-as év koncertszempontból kifejezetten kegyes a jelenleg másodvirágzását élő pop-punk stílus kedvelőivel, Június hatodikán a Charlotte Sands, Set It Off, Zebrahead, Simple Plan kvartettet tekinthettük meg a Budapest Parkban, míg Június hetedikén a Sincere Engineer, The Menzingers, Frank Turner, Billy Talent négyes teszi tiszteletét a Budapest Parkban. Mivel amikor ezek a sorok íródnak, az időutazást még nem találták fel, így egyenlőre fókuszáljunk a korábban említett bandákra, Tehetséges Vilmosékról majd holnap írunk bővebben.
Mint tegnap délután kiderült, a szövegértelmezés, illetve az óra leolvasása nem tartozik az erősségeim közé (Lehet ezért olyan magas mindig a villanyszámlám?) így aztán teljesen abban a hitben voltam, hogy Charlotte Sands amerikai énekeshölgy, és zenésztársai csak 18:00-kor kezdik el az estét késő délutánt. Így aztán sikerült az első pár nótáról lemaradnom. Mikor kisebb baráti társaságunkkal bejutottunk a Park területére, és a szükséges frissítő folyadékjainkkal felszerelkeztünk, már javában szólt a muzsika, igaz, egy elég visszafogott számú közönségnek. Az első furcsaság, ami feltűnt, hogy bár három zenész is szaladgált fel-alá a színpadon, jó igazából csak kettő, mert a dobok mögül annyira nem lehet kimozogni (legalább is itt nem történt ez meg, de erről majd később) viszont egyik muzsikusnál sem volt basszusgitár. Amikor Charlotte hangszert ragadt, az is egy „mezei” elektromos gitár volt, annyi extrával, hogy, ahogy egy nagyon kedves barátom megjegyezte: „Színben passzol az énekesnőnk kék hajához.” Kis fülelés után realizáltuk, hogy a basszus, illetve egyes számokban egy kis elektronika külön sávban alávágva szólt, ez viszont semmit nem vett el a koncert élvezhetőségéből. Főleg úgy, hogy az egész előadás (legalábbis ez) szinte kifogástalanul szólt, úgyhogy jár a pacsi a hangtechnikusoknak. Bár a közönség még nem volt teljes, a hangulatra panaszt tenni nem áll módomban, az ekkor jelenlévő ~6-8 sor közönség igen lendületes bulit rittyentett. Negyed hét magasságában köszönt el a banda, majd adta át a színpadot a Set It Off tagjainak.
A Tampából érkezett alakulat 2008 óta tépi a húrokat, és bár már hat albumuk is megjelent, most látogattak kishazánkba először. Láthatóan sokak várták már ezt az eljövetelt, mert a közben szépen lassan gyarapodó tömeg kifejezetten élvezte a bulit. Ebben az is segítség volt, hogy Cody Carson énekes remek frontember, illetve igyekezett minél jobban bevonni a nézőket. A második nóta alatt, a body surf egy fejlettebb verzióját tekinthettük meg, hiszen ő nem egyszerűen hanyatt feküdt a tömegen, hanem egyenesen állva énekelte a nótát. Innen is hatalmas tisztelet azoknak, akik megtartották az úriembert, úgy, hogy csak a cipőjét tudták fogni. Illetőlegesen Hypnotized nóta alatt dőlt meg az előző bekezdésben említett tézisem, ugyanis itt történt kimozgás a dobok mögül. A dalt ugyanis Maxx Danzige énekelte el, addig pedig Carson úr foglalta el a helyét, az ütős hangszer mögött. Hangulatilag tehát minden csodás, viszont hangzásilag itt már voltak kisebb problémák: Az első, körülbelül négy-öt szám alatt a dobok úgy szóltak, mintha a tamot és a pergőt egy rozsdás konzervdobozra cserélték volna, de utána sikerült javítani a dolgon. Szerencsére ez sokat nem vett el az összértékből, gondolom én, illetve gondolta láthatólag Adrian Estrella is, aki mellettünk tekintette meg a fellépést, majd tűnt el a tömegben, hogy legközelebb a színpadon láthassuk viszont.
Kezdődött ugyanis a Zebrahead, és hogy ténylegesen tudjanak is zenélni, érthető, hogy szükség van az énekes-gitárosra a színpadon, így megbocsájtottuk neki a búcsú nélküli távozást. Itt viszont már nagyon szükség volt arra, hogy a hangulat megfelelő legyen, ugyanis a kaliforniai ötös hozta sajnos az este leggyengébb hangzását. Basszus mintha nem is lett volna, és az egész egyszerűen túl halk volt. Nyilván a Parknak is meg kell felelnie rengeteg szabályozásnak, így a hangerő korlátozása természetesen érthető, viszont a mély hangok nélkül az egész túl könnyeden szólt. Hiányzott a lábdob lüktetése a mellkasomból, na. Ha ettől el tudunk vonatkoztatni, akkor viszont minden rendben volt az előadással. Itt már bőven félház környékén volt a Park, így a közönségénekeltetés/guggoltatás/circle pit felkérés sokkal több visszhangot kapott, mint a két korai zenekarnál. Ráadásul a koncert nagy részén csontvázruhás roadok is jelen voltak a színpadon, akik hol kameráztak, hogy szimplán buliztak a bandával. A végén egyiküket – Johnt – ki is állították a színpad elejére, majd miután kapott egy közönség által énekelt „Heppí börsztdéj tu jú-t” egy időközben a tömegbe bedobott hatalmas dinnye alakú gumimatracon körbe is boddysurfözték őt a nézőtéren, míg banda az All my friends are nobodiest-t játszotta. Mielőtt rátérnék a Simple Plan-re még egy utolsó dolgot szükséges megemlíteni, ez pedig nem más, mint Dan Palmer gitáros bajsza, amire minden, önmagára egy kicsit is adó parabola antenna igazán irigy lehetne.
Na de, viccet félretéve fél kilenc magasságában felcsendült a Star Wars főcímdala, na de nem a Halálcsillag robbant a színpadra ezután, hanem a Simple Plan. Innentől pedig abszolút semmi kivetnivalót nem lehet találni az estében. Az idén 24 éves kanadai négyesfogat tökéletes estét nyomott végig. Még a koncert elején csak szemerkélő, a végére pedig már igen-igen rákezdő eső sem tudott rontani senkinek a hangulatán, ráadásul itt a hangzásvilág is rendben volt minden szempontból. 24 év elég hosszú idő, így egy teljes best off settet kaptunk, a teljesség igény nélkül, olyan klasszikusokkal, mint Jump, Welcome to my life, Jetleg(itt az eredetileg közreműködő Natasha Bedingfieldet Charlotte Sands helyettesítette) vagy az I’m just a Kid, amivel kapcsolatban Pierre Bouvier vokalista meg is jegyezte, hogy bár tudja, hogy a TikTok-on is nagyon népszerű, de reméli nem csak onnan ismerjük. Most írhatnám, hogy mennyire sikerült megénekeltetni a közönséget is, de nem kellett „csináltatni” semmit a jelenlévőkkel, hiszen bárhol is voltam a koncert alatt, legyen az a küzdőtér, a pult, vagy a toalett, mindenhol énekeltek az emberek. A pop-punk mint műfaj ebben tud csodálatost nyújtani. Hiszen bár nincs benne akkora instrumentális zsenialitás, mint egy Tool, vagy egy Dream Theater féle progresszív rockban, viszont az egyszerű, és mindenki számára kézzelfogható témáival, bárki megtalálhatja azokat a dalokat, amik az Ő problémáiról is szólnak. És sokkal könnyebb 6-8 ezer másik emberrel kiordítani magunkból a mindennapok gondját-baját. Így aztán rekreációs céllal is nyugodtan ajánlható egy-egy ilyen koncert bárki számára. Nekem mindenképp jól esett(és nem csak a csapadékra gondolok). Köszönjük a lehetőséget a Live Nationnek.
Cikk: Pásztor Attila
Borítókép: Somogyi Lajos-Bands Through The Lens,
