rattlead.hu
Ha ö betűt látok egy külföldi zenekar nevében, rögtön olyan csapatok ugranak be, mint a Motörhead, a Mötley Crüe, esetleg – lemez- és dalcímei okán – a Voivod, valamint az, hogy ezzel a rendhagyó formai megoldással élő bandák az említett nagy elődöket másolják/azok előtt kívánnak tisztelegni. Ez esetben azok járnak jó nyomon, akik Lemmyék hatását sejtik az Intöxicated új anyaga mögött.
A 2009 óta létező német kvintettnek a mostani a második nagylemeze, ami elég nagy szünettel, tíz év kihagyással követi a Rock’n Roll Hellpatröl címet viselő debütöt, így hőseink gyakorlatilag újrakezdték a pályájukat, amit csak részben foghatnak a Covid-19 pandémia bő két esztendejének kényszerű semmittevésére. Mondhatnám, hogy így is régi ismerősöket köszönthetünk a fedélzeten, hiszen a csapat háromötöde már az előző albumon is együtt zajongott, ám ők egyrészt művésznevek mögé rejtőznek, másrészt ezeket a neveket is időről időre változtatják. Egyedül az énekesről tudható, hogy Mariano a kereszt- és Timeyer a vezetékneve, korábban a Bitter Piece-ben (amely csapat jelenleg Bastard Execution néven fut) állt a mikrofon mögött, ma pedig e két banda mellett a WrestleManiacs nevű formációban is ő a hangember. Az Intöxicatedben – hanghordozón – az idei anyag a bemutatkozása, az együttesnek viszont már nyolc éve tagja.
Bár nem vagyok „született” Motörhead-rajongó, manapság kifejezetten szeretem a részben tőlük eredeztethető mocskos, pörgős rockzenét, legyen szó akár thrash’n vagy black’n rollról. A Sadistic Nightmares nyolc nótája alig több mint fél óra alatt száguld át a hallójáratainkon, és bár a kiadó elsősorban a Deströyer 666, a Midnight, a Desaster és a Gehennah rajongóinak ajánlja Marianóék új produkcióját, én a black metal helyett sokkal inkább a speed/thrash ízeket érzem meghatározónak – természetesen a Motörhead-es sound, tempók és hangulat mellett.
A germán ötös helyenként túlzásba is viszi a tribute-ot: a Sold Our Souls-t és a Violation-t mintha Lemmyék játszanák. Utóbbiban furcsa, kissé disszonáns a sorok közötti kvintváltás, de talán éppen ezért marad emlékezetes a nóta. A Sadistic Night viszont már egészen más világ a maga dallamos gitártémájával; a fent említett csapatok egyikétől sem emlékszem hasonlóra.
Akik a mai bandák közül párhuzamként kínálkoznak, azok az ugyancsak alapra és old school-ra vett, száguldós muzsikát játszó Bütcher, Bewitcher, Ewig Frost, Goat Rider vagy a Hëll Dëath. Már a nyitó Street Metal Bastards-t hallva nyilvánvalóvá válik, hogy az ének inkább thrash-es acsargás, mintsem blackes károgás. A tempó végig magas sebességfokozaton pörög, a végére egy kissé egybe is folynak a dalok (konkrétan a Sex, Violence & Death és a Howling with the Wolves), de ott már annyira „visz a lendület”, hogy ezt sem tudom nekik hibaként felróni. Ezt a homogenitást szerencsére olyan slágerek tarkázzák, mint a Bad Habits vagy a már említett Sold Our Souls–Sadistic Night–Violation hármas, de igazából egyetlen szerzeményről sem állíthatom, hogy tölteléknóta lenne.
Száz szónak is egy a vége: a Sadistic Nightmares remek bulizene a tempós, mocskos muzsikák kedvelői számára. Én a magam részéről a 2013-as debütbe is bele fogok hallgatni.
