rattlead.hu
Nézzük a tényeket: a DevilDriver egy melodikus death metalt/groove metalt játszó amerikai banda, ami a Coal Chamberből nőtte ki magát Dez Fafara énekes szárnyai alatt, és mi sem mutatja jobban a sikerét, mint hogy ők még léteznek, a Coal Chamber viszont már nem. Ezzel nincs is semmi baj, igaz? Nos, nekem lenne egy gondom, méghozzá a melodikus death metal meghatározással. Mi a franc az a melodikus death metal, amit manapság könnyedén ráaggatnak minden picit durvább cuccra? Hamarosan jön akkor a brutalizált heavy metal, vagy a lassított speed metal? Értem én, hogy kell valami címke, de a hülyeséget nem bírom. Tudjátok, ez olyan, mint amit a Jóbarátok Monicája mond a light majonézről: az nem majonéz! Szóval szögezzük le: nincs olyan, hogy dallamos death metal, tessék szépen meghagyni a death metalt azoknak, akik tényleg azt játsszák.
Ezt lerendeztük, folytathatjuk a lényeggel. Számomra a DD a Winter Kills lemeztől létezik, aminél rögtön megfogott a fájdalmas, elgyötört és überdühös énekhang, a mázsányi súlyú riffek, a trükkös dallamok és az okosan felépített, a háttérből előtörő refrének. Most, 2023-ban egy kétrészes konceptalbum második felével kedveskedett a banda a rajongóinak, de már az elején egy kis aggodalomra adott okot azzal a brigád, hogy írd és mondd 36 perc a lemez teljes hossza. Vajon kifogytak az ötletekből?
Nos, az első négy szám nem cáfolta meg, amitől féltem. Bár hozzák a klasszikus stílusjegyeket, de valahogy egyik dal sem sikerült olyan húsbavágóan, mint az eddig megszokott DD-dalok. Kicsit megkopott bennük a düh, kicsit könnyedebbek a riffek és kicsit ötlettelenebbek mind a dallamok, mind a refrének. Már éppen kezdtem beletörődni, hogy újabb kedvencem laposodik el, amikor az ötödik számtól elkezdett életre kelni az album. A Through the Depths végre az általam imádott DevilDrivert hozta vissza: egy kis prüntyögés után rögtön belecsapunk a közepébe, a banda észvesztő tempóban ront neki a hallgatónak, hogy aztán egy tonnás pöröllyel sújtson le a gyanútlan szemlélődőre és még jól meg is tapossa, mielőtt elérkezne a dühtől fröcsögő refrénig, megspékelve a hátborzongató gitárfutamokakkal. Csillagos ötös!
És innentől nincs megállás, minden egyes hátralévő szám a DD egy-egy mesterműve, mintha csak egy varázsütésre azok a kreatív energiák, amik a Summoningig valami rejtélyes oknál fogva vissza lettek tartva, egyszer csak elemi erővel törnének elő. A Bloodbath, az It’s a Hard Truth és az If Blood is Life egytől-egyig mesterművek. Alaposan letarolják az ember hallószerveit, miközben iszonyatos energia és düh árad a hangszórókból. Szinte észre sem veszi az ember, és már el is jut az utolsó számig, a This Relationship, Broken-ig, ami számomra egyébként az album csúcspontja, hiszen a DevilDriver esszenciája is egyben. Ravasz gitárfutamok vezetik fel a minden eddiginél nagyobb kétségbeesést okádó éneket, hogy szép lassan eljussunk a kitörölhetetlen refrénig, hogy az album végén aztán annyira letaglózva álljunk a lejátszó előtt, mint akik kaptak két nagy taslit Tysontól.
A DD nagyon durva és totálisan lehengerlő anyagot tett le a dallamosságot a brutalitással ötvöző műfajok kedvelőinek asztalára (nem, nem dallamos death metal stílusban), ha rohadt dühösek vagytok a világra, mindenképp tegyétek be ezt az albumot, csak ugorjátok át az első négy számot! A DevilDrivert receptre kéne felírni, nyugattó hatása garantált 25 perc pogó és az énekessel való együtt üvöltés után. Csak azt az első néhány számnyi pxxxreszelgetést tudnám feledni…
Kedvencek: This relationship, broken, Through the depths, It’s a Hard Truth
