rattlead.hu
Lassan-lassan visszatérő szófordulatommá válik, hogy a Felkelő Nap országában biztosan van valami a lakói által előszeretettel fogyasztott szusiban, ugyanis az izgalmas, a mienkétől sokban eltérő japán zenei szcéna igencsak bővelkedik kiváló felkészültségű, kreatív és innovatív zenészekben, valamint zenekarokban. Szubjektív véleményem szerint ez nem kis mértékben vezethető vissza ázsiai barátaink legendás perfekcionizmusára, plusz eltökéltségére, ami az általuk elsajátított dolgok maximális kicsiszolását illeti. A világhálón való szörfölgetésem során bele is akadtam ebbe az Asterism nevű trióba, akik muzsikáját azonnali hatállyal el is kezdtem vesézgetni, ugyanis először nem akartam elhinni, hogy jól hallok, illetve látok, mikor beléjük ütköztem. (Ex-)Zenész énem nem engedte, hogy elkapcsoljak róluk, ugyanis egy igazi muzikális csemegét prezentált számomra ez a szemtelenül fiatal és lebilincselően tehetséges tagokból álló hármas. Szándékosan nem recenziót írok (három nagylemezt, négy EP-t, egy kislemezt meg egy kollaborációs, kétszámos anyagot adtak ki eddig), inkább maradnék a bandára és munkásságára való ismertetőnél.
Egyszer volt három kis/középiskolás gyerek Fukuoka prefektúrából, akik egy tehetségkutatón találkoztak 2014-ben, ahol is a gitáros hölgy Haruka Noma (művésznevén Hal-Ca) szólóban, a basszusgitárosi illetve dobosi posztot elfoglaló fivérpáros – Miyu Yoshinaka és Mio Yoshinaka – együttesen lépett a világot jelentő deszkákra. Miután rájöttek, hogy zenei ízlésük erőteljesen fedik egymást, össze is álltak egy zenekarrá – ekkor a legfiatalabb Haruka 11(!!!) éves volt, de a hármasból a legidősebb Mio sem volt több tizennégynél. Énekest nem alkalmaztak és véleményem szerint nem is volt rá szükség, ugyanis ennek a három zseninek a hangszerei – Haruka vezényletével – mondhatni beszélnek, komplett sztorikat mondanak el egy felesleges szó nélkül. Ebből kitalálható, hogy instrumentális brigádról beszélünk (bár utolsó két anyagukon már van ének, de erről később), akik igen nehezen behatárolható műfajban utaznak, nevezhetjük prog/fusion/hardrock/metalnak is jobb híján. Ugyan kiadtak saját hangvételükre áthangszerelt animezenéket feldolgozó lemezt is (Animetic), de azt jó tudni, hogy ezek a muzsikák kábé úgy vannak Nipponban a köztudatban, mint nálunk pl. a Nélküled című, közismert dal, szóval ezen nem kell megütközni, az ottani piacon ez nyerő húzás -:) . A saját dalaik mellett előszeretettel játszottak a fiatalok a saját arculatukra formált Metallica- Judas Priest-, Ozzy- és Rush-feldolgozásokat is (ezek a brigád első két EP-jén lettek rögzítve), ám ismertebbé válásukhoz a fő lökést az adta, hogy a próbáikról készült felvételeket megosztogatták zenekari Facebook-profiljaikon, melyekre az ifjú tehetségek felkutatását is aktívan művelő Bootsy Collins nevű legendás basszgitáros (lásd: James Brown/Parliament/Funkadelic, emellett a Red Hot Chili Peppersből Flea és a Primusból Les Claypool meghatározó inspirációja) is felfigyelt, és szárnyai alá vette a triót. Az együttműködés eredménye a zenekar első, Ignition című nagylemeze lett, melyből két dalnak Collins volt a producere, na és nem akárki, hanem Buckethead is vendégszerepelt e két nótában (ez úgy nagyjából mutatja, milyen kaliberű zenészekről beszélünk). A hármasfogat Japánon kívül az Egyesült Államokban és Dél-Koreában, valamint Kínában is koncertezett és nyerte meg a megdöbbent közönséget.
Érdekes és izgalmas zenét prezentálnak Harukáék, melyet – mint már mondtam – nehéz skatulyába rakni, de az biztos, hogy aki valóban szereti a villanygitárt, sanszosan rágyógyul arra, amit ez a hármas produkál. A trió-felállásból következik, hogy szellősebben szól(hatna, de nem) a zenekar, mint a két gitárral felálló bandák, de pont ez a sajátosság adja meg a basszusgitáros Miyu számára a lehetőséget, hogy ne csak kíséretként alábetonozzon Haruka zsigeri játékának, hanem szólisztikusan használja hangszerét, amit bizony meg is tesz, de hogy! Az előszeretettel hét(!)húros ESP basszusgitárján operáló ifjú nagyjából a bőgő Paganinije (példaképei: Billy Sheehan és Jaco Pastorius, ennyi azt hiszem, elég is), teljesen belakja a hangszert, iszonyat profin és dögösen játszik (szerintem a legsúlyosabb techdeath bandába is lazán beférne, ahogy a legtökösebb funkzenekarba is), testvére, Mio a dobok mögött kiválóan együttműködik vele kiforrott és gyakran fifikás játéka útján, a két testvér remekül érzi egymást, ámde a fő attrakció Haruka! Ez a lány rocksztárnak született, már az egész korai zenekari videókat elnézve – ahol a gitár nagyobbnak tűnik, mint ez a pöttöm gyerek – üvölt belőle, hogy színpadra termett. Magas hőfokon, roppant szenvedélyesen játszik. Saját soundja van, ez nem kis dolog, pláne nem zsenge korban! Igazi extrovertált figura, Jimi Hendrix és Steve Vai plusz Eddie Van Halen együttes manifesztációja egy ifjú leányzó testében, mindezt megfejelve azzal, hogy élő játékát elnézve nem tudom elhessegetni gondolataimból a néhai Dimebag Darrellt. Ez a zseni mindent is kifacsar a gitárból. Többször visszatekertem jópár koncertfelvételt, mert elsőre nehéz volt elhinni, hogy a leányzó kézmozdulatai nincsenek valami vizuális trükkel felgyorsítva (hát nincsenek), na meg a tremolókart is vadállat módon képes tépni… A technikai részleteket félretéve, bizony a brigád dalai is jók. Kreatívok, frissek, élvezhetőek, szórakoztatóak – mindig van helye előre lépésnek, no de hőseink tiniként követték el eddigi produktumaik oroszlánrészét, ebből eredően e téren a határ a csillagos ég. Az viszont tuti, hogy mindegyikük beférne a legpengébb zenekarokba.
Mint már említettem, utóbbi két anyagukon szerepel ének (Haruka vállalta magára az éneklést, egész jó hangja van), de én személy szerint jobban örülnék, ha az instru-vonalat nyomnák elsősorban. Miért? Mert nem is olyan túl régen multikiadóhoz (Sony Music) szerződtek és mivel az üzlet az üzlet – az instrumentális rock/metal a rétegzenénél is rétegzenébb -, így itt-ott a kelleténél több poposodás is észlelhető – a zenészi géniusz nem kopott el!-, remélem, nem akarnak kawaii-bandát (magyarul: cukibrigádot) csinálni ebből a nagyon sokra hivatott hármasból. Amíg maguk a hangszerek képesek mesélni, addig nem hiányzik az ének, legalább is nekem biztosan nem -:) .
Összegezve: nagyon ajánlott ennek a rendkívül érdekes és izgalmas, magában óriási potenciált rejtő bandának a munkásságával megismerkedni. Feltétlenül nézzetek meg róluk készült koncertvideókat is (akár amatőrt), mert akkor jön át igazán a varázs. Gitárosoknak, basszusgitárosoknak különösen forrón ajánlott ez a csapat, amely könnyűszerrel két típusú reakciót válthat ki – 1. na neee, felaprítom a gitáromat tűzifának és megyek vissza a balettbe ugrálni, 2. na ez igen, itt az irány, errefelé kell menni, tehát nyomás gyakorolni! Bízom benne, hogy az utóbbi opció felbukkanása lesz a meghatározó -;) .
