Chained To The Bottom Of The Ocean – Obsession Destruction (2023)

Fémforgács

Szélsőséges és kevésbé népszerű mivolta ellenére az utóbbi években azt tapasztaltam, hogy nagyon megindult a slude/post/doom alapú zenék szekere. Nagy múltú csapatok egyaránt adnak ki erős lemezeket, de folyamatosan jelennek meg újabb trónkövetelők, akik úgymond az öregekre támaszkodva próbálnak valami frisset kisajtolni a fojtogató iszappakolással és mocsokkal teletűzdelt vonalból. Olyan neveket kell megemlítenünk a gondolatmenet során, mint az alapokat megadó Neurosis, az Amenra, a Cult Of Luna és a Thou, akiknek bemutatkozó, Tyrant című lemezének egyik daláról kapta nevét a massachusettsi quartet, a Chained To The Bottom Of The Ocean. A zenekarról túlzottan sok információt nem lehet fellelni, de már 2017 óta léteznek és ha underground szinten is, de sikerült magukra felhívni a figyelmet. Ez köszönhető annak, hogy rögtön egy nagylemezzel jelentkeztek Decay And Other Hopes Against Progress címmel, majd szinte minden évben adtak ki egy-egy EP-t és single kiadványt. Koncertjeik hangosak, dühösek és csontropogtatók, így elég gyorsan szert tettek egy megbízható rajongói körre.

A bemutatkozás ugyan jól sikerült, de lemoshatatlanul tartalmazza a példaképként felsorakoztatható bandák hatásait, így szimplán erősnek nevezhető, azonban az minilemezek folyamatosan kezdtek elindulni egy saját hang felé. Ennek a fejlődési ütemnek a beteljesedése a május 12-én megjelent Obsession Destruction, melynek hatására nemcsak követőként, de a sludge/doom következő üdvöskéjeként fogják őket emlegetni sok helyen.
Ennek legfőbb oka, hogy a csapat irgalmatlan jó dalokat pakolt össze az órás játékidő fölé kúszó albumra. Az Obsession Destruction tobzódik a fertőben, gyűlöletben és a pofonnal felérő témákban, mindeközben folyamatosan csepegtet olyan ötleteket, megoldásokat, amelyek azonnal bólogatásra késztetnek. A brutális, de tartalmas időkereten összesen nyolc szerzemény osztozkodik, meglehetősen változatos módon. A legrövidebb tétel alig lépi túl a 3 percet, a leghosszabb pedig viszont már a 12-t tapossa.

Az egyedi ízt leginkább annak tudhatjuk be, hogy a dalokban bőven találhatunk tradicionálisabb doom témákat, de akad itt egy kis grunge, post rock, hardcore hangulat is. A Chained To The Bottom Of The Ocean mégsem csapható oda az erősen pszichedelikus jelleggel bíró társaihoz, mivel a dalokban sokkal inkább dominál az erő és agresszió, mint más csapatoknál. Külön érdekes, hogy vokál terén sem a hc-re hajazó üvöltés viszi a prímet, itt egy acsarkodós, visszafogottan károgós szövegeléssel találkozhatunk, amely talán még nyomasztóbbnak is tűnik. Összhatás tekintetében egy nagyon klausztrofób, feszengő és idegtépő hatás tapasztalható. A tempó oldaláról megközelítve szűkös keretek között kapunk ugyan változatosságot, de ez az egész játékidő alatt fennáll és soha nem válik unalmassá. Nem építkezik bonyolult elemekből a zenei összkép, ugyanakkor minden rezdülés, robaj tökéletesen a helyén van, a hangzás pedig teljes mértékben megtámogatja a kiosztott csapásokat. Morbid, horrorisztikus dallamokkal is találkozhatunk, ezek rendszerint a tételek legjobb pillanatait szolgáltatják, de nem mehetünk el szótlanul a baljós basszusfutamok és mélyből feldübörgő dobok és gitárok mellett sem. A szövegeket költői képek, pesszimista látomások alkotják és nagyon személyes jelleggel bírnak.


Annak ellenére, hogy akadnak kedvenceim, nehéz lenne különösebben dalt kiemelni a végeredményből, mivel a lemez tételei hangulatuk mellett is könnyedén és légiesen áramlanak, mintha ez a fajta fojtogatás és önmarcangolás a legtermészetesebb jelenség volna. Mindenképp megemlítem azért a nyitó The Altart, ami első körben az ujjai köré csavar és bevezet minket ebbe a kegyetlen fertőbe és a hagyományos doomból táplálkozó, brutalitásba torkolló The Chalice-t. Lenyűgöző a kiadvány két leghosszabb tétele, a Ten Thousand Years Of Unending Failure és a címében is hosszú In The Feral Grace Of Night, May The Last Never Come is. Mariusz Lewandowski gyönyörű, a zenéhez tökéletesen passzoló borítójáról megemlékeztünk már? Csak én érzékelem úgy, vagy tényleg a szokásosnál is több jó lemez érkezik mostanában?


Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.