Fémforgács
Több, mint egy tucat lemezzel kopogtatott nemrég a postás, melyek között akadnak frissebb, régebbi anyagok, úgyhogy nem panaszkodhatok hallgatni valóra. Különösebb előzetes ismeretek nélkül szeretek nekivágni az ilyen csomagoknak, mert annál nagyobb a meglepetés, ha valami nagyon beüt és nem kell terápiás foglalkozásokra járnom az esetleges csalódások végett sem. Egy amolyan “nyúljunk a doboz mélyére és meglátjuk, hogy mi lesz” hozzáállással futottam össze a német Bait nevű formáció 2020-as bemutatkozó kiadványával, tehát ez nem épp a legfrissebb kenőanyag a metal gépezet zsírzabáló gépezetébe. Viszont ahogy már sokszor leírtam, az idő nálam nem opció, egy tíz évvel ezelőtti dalcsokornak is ugyanúgy tudok örülni, ha az megfelelően kedvemre való.
Első benyomásokkal kezdenék: soha nem hallottam még erről az egyébként háromfős (David, Alex, Nico) brigádról, ez pedig nem túl termékeny életútjuknak köszönhető. 2013-as megalakulásuk óta csupán két, kis példányszámban elérhető EP köthető a nevükhöz, ráadásul különösebben információval sem szeretik kényeztetni a megrögzött és habzó szájú Bait rajongókat.
Ha már habok…gyönyörű a lemez borítója. Fenyegetően fortyogó, tajtékzó fekete hullámok lepik el az egész képet, amibe könnyedén beleláthatunk egy fájdalomtól elgyötört emberi arcot. Ez az alkotás nemcsak mutatós, de teljes mértékben kiteríti a Bait ütőkártyáit, csak figyelnünk kell és olvasni róla. Fekete-fehér, adja a black metal gondolatát már első nekifutásra és nem is járunk messze a valóságtól. A magasan táncoló habok azonban erőnek, káosznak, zabolátlanságnak sincsenek híján, amit jelen esetben a zenekar sludge, hardcore iránt érzett tisztelete jelenít meg a zenében. A sejtelmes alak, a megfoghatatlan entitás és ködösítés a post metalt hozza be a képbe és gyakorlatilag megfejtettük a Revelation Of The Pure titkait. Agresszív, de tartalmas szórakozás vár ránk az album darálása alatt.
Még jó, hogy maga a produkció ezeket az elemeket tényleg nagyon jó arányban elegyíti, létrehozva egy dühös, folyamatosan feszültséget generáló atmoszférát, ami ugyan nem mondható egyedülállónak és egyedinek, de a hatása már az első perctől szembeötlő. Az összesen háromnegyed órás feszes korong pont ezért nehéz hallgatnivaló is egyben, mivel a nyitó Nothing Is Sacred már két kézzel kapaszkodik a búránkba és nyomja le ebbe a sötét örvénylésbe összesen tíz tételen keresztül. Akad pár akusztikus pillanat, de ezek inkább hajlanak a depresszív irányba, így különösebb levegőt nem biztosítanak nekünk a mérgező ordítás, károgás és a robbanások, súlyos málházások közepette.
Szerintem kell egy adag belső feszültség, egy ingerült állapot, amikor ezeket a dalokat be tudjuk fogadni, hogy együtt ereszthessük ki a gőzt. Balszerencséjére a lelkem jelenleg egy olyan csónakban ringatózik, ami alatt a tenger tükörsima, felette pedig könnyed szellőbe kapaszkodó sirályok kórusa fütyüli mosolyra húzódó csőrrel a Jon And Vangelis féle I’ll Find My Way Home című dalt… Szóval ha akartok egy jó, sötét kis dühöngést, akkor tegyetek vele egy próbát.
