Fémforgács
Amerikai tömegtermelés, ezúttal nem tömegeknek. Így lehet legkönnyebben jellemezni az M. által életre keltett black metal (szerű) projektet, ami Wraithlord elnevezéssel keresendő. Igen, egy újabb otthoni alkotó, aki futószalagon gyártja a kiadványokat, ez elsőre mindig kétségeket ébreszt az emberben és a legtöbb hasonszőrű zenésszel kapcsolatban bizony jogosak is a félelmek. De mindig akadnak kivételek, amelyek bőséggel megérdemlik azt, hogy egy-egy elvetemült különlegesség vadász a szárnyai alá vegye. A feladat a Wraithlord esetében nem egyszerű, mivel olyan életművel rendelkezik a projekt meglétének negyedik évében, amilyet más zenekar évtizedek alatt tud összehozni. Demók, single kiadványok, splitek és természetesen már hat nagylemez (ebből tavaly három) köthető M. nevéhez, úgyhogy van miből csemegézni. A túlzásba vitt dicséret és született zseni éltetés helyett azonban itt felesleges arról beszélni, hogy ezek a kiadványok egységes színvonalat képviselnek, mivel művészünk majd mindent (is) kiad, vagy inkább elérhetővé tesz, ami eszébe jut. A fekete fémet érzi a srác, ez már az első albumból lejön (igen, meghallgattam mind), azonban az ottani eléggé elcsépelt, de teljesen szabadon áramló trve black formulától hatalmas utat járt be.
Szerintem már az egy üdvözítő lépés volt, hogy a kezdetben feltüntetett mosolykeltő Maximilianus Transylvanus névből inkább a rövidítést használja… Érdekesség egyébként, hogy M.-nek van néhány “csendestársa” is, akik hol besegítenek, hol távol maradnak a kiadványoktól. A legfontosabb talán Zolgorm (Baazlvaat, Nlorgpipe), akivel duóként indították el a projektet, azonban az úriember hasonló mentalitással rendelkezik és szereti a saját kiadvány cunamiját rendezgetni, ezért legtöbbször csak vendégként van feltüntetve. Nem tudom, hogy az útjaik keresztezik e-még egymást, mert a Wraithlord valami egészen más úton is elindult, ami különlegessé teszi ezt a dalcsokrot…
Az évek alatt a 2-4 perces őrületekből 6-7 perces őrület vált, ezeket pedig alaposan kitöltötték ötletekkel, ami még fontosabb, egy nagyon erős hangulatisággal. Az élesen csilingelő, horzsoló hangzás mélyebb tónusokat kapott és egész tűrhetően szól annak ellenére, hogy a patikamérlegen kimért stúdió technikával még köszönőviszonyban sincs. Persze lehetett volna még csiszolni bőségesen a dolgon, mivel érezhetően sok elem sikkad el az időnként masszává váló összességben. Az sem feltétlenül segít, hogy ezen a lemezen a hangsúly az áramló zenén van a viszonylag változatos vokállal szemben, bár én kifejezetten szeretem, ha nincs egy kiadvány “túlkiabálva, túlacsarkodva”. Élő hatásúnak mondanám leginkább az egészet, amit szívesen meghallgatnék egy nagy kupa sör mellett egy sötét fantasy világ kocsmájának árnyékos sarkában üldögélve, miközben körülöttem az alvilág mindenféle lénye intézi piszkos kis üzleteit.
Ez a hasonlat sem a véletlen szülötte, mivel a tavaly év végén megjelent, írásom tárgyát képező Dawn Of Sorrow erősen merít a dark fantasy világokat életre keltő zenekarok megoldásaiból, még akkor is, ha alapvetően nem egy újabb Tolkien mániás projekttel gazdagodott általa a zenei közeg. A mondumentális megoldások, grandiózus dallamok és harmóniák sokaságával pakolták tele a lemezt, amiben megfér egymás mellett a rengeteg akusztikus rész, folkos elem, a dungeon synth és sámán feeling, valamint egy csipetnyi hagyományosnak nevezhető rockzenei megoldás. A végeredmény lehetne rövidebb, átgondoltabb, de a vegyítés így is nagyon jól működik és egy eléggé egyedi élményt képes nyújtani.
Annyira komplex és összetett, sokrétű még mindig meglévő amatőr bája mellett a Dawn Of Sorrow minden egyes perce, hogy még azt is megkérdőjelezte bennem, hogy M. képes lesz-e ezek után újat mutatni, továbblépni. Minden dalnak egyénisége, saját története van, ami könnyedén magába szippanthat. A lemez megérdemelné, hogy felfedezzék, esetleg kapjon egyszer egy csiszoltabb formátumot, viszont addig is csak ajánlani tudom azoknak, akik szeretnek alámerülni a különleges világokban.
