Hard Rock Magazin
Joe Satriani és Steve Vai sokáig a G3-turnék összeszokott párosaként járták a világot, most önálló koncertek keretében hosszabb műsoridőben, tetemes életművükből nagyobb merítéssel varázsolhatták el közönségüket.
Nem gondoltam volna, hogy a jó öreg Satch megtölti a Barba Negra nagyszínpadát, de a fél nyolcas érkezésemkor rá kellett döbbennem, hogy bizony le sem tudok parkolni egykönnyen. Még a füves területet is lezárták, mert megtelt kocsikkal, de „hátulról mellbe” alapon a bicikliút felől sikerült felhajtanom a hátsó részre, amit aztán később mások is követtek, távozáskor már ezen a kényszerűség szülte kijáraton át is libasorba kellett állnom. (Ez azért felveti a gondolatot, hogy mi lesz itt nyáron, ha megnyitják az Open Stage-et.)
A koncertre nem tették ki a „megtelt” táblát, de bent is hatalmas, sűrű tömeg fogadott. Ez talán a negyedik időpontja volt ennek a lemezbemutató koncertnek, mely eredetileg a 2020-as ‘Shapeshifting’-é lett volna, de időközben Joe felvett még egy albumot ‘The Elephants Of Mars’ címmel, így kettős lemezbemutató lett belőle.
A hajszálpontosan nyolckor kezdődő műsort a ‘Shapeshifting’-ről a Nineteen Eightyvel kezdték, ami ékes bizonyítéka annak, hogy a gitáros messze nem égett ki, a dallamok most is ugyanolyan elánnal törnek ki elméjéből, mint gitárjából, simán oda lehet tenni ezt a számot a két blokkot záró klasszikus, a Summer Song vagy a Surfing With The Alien mellé, nem vall szégyent.
A színpad bal oldalát egyedül foglalta el Joe, ami kissé felborította a színpadképet, ugyanis amikor időnként bejött középre szólózni, akkor az az oldal teljesen üresen maradt. A doboknál egy igazi veterán, Joe „ikertestvére”, az ugyanolyan kopasz, napszemüveges Kenny Aronoff, akit élőben talán Steve Lukather zenekarában láttam utoljára a katowicei Drum Festen.
Mellette Bryan Beller basszer, aki végig maszkban játszott, csak a tündefülek hiányoztak, hogy a Twilight Force tiszteletbeli tagjává fogadja, előtte állt az ausztrál billentyűs-ritmusgitáros, Rai Thistlethwayte. (Miért kell ennek a Joe-nak mindig ilyen kimondhatatlan nevű billentyűsökkel dolgoznia? Korábban az Eric Caudieux-be tört bele a nyelvem, most meg ezt érzem inkább tüsszentésnek, mint bemutatkozásnak! Bocs.) Billentyűsként zseniális, gitárosként felejthető volt, nem tudott mit kezdeni magával, ha nem takarta az állványa.
A két részből álló műsor első felében – a nyitás ellenére – inkább a 2022-es új lemez volt túlsúlyban, a második szakaszban került jobban átvilágításra a ‘Shapeshifting’. De mindig volt a számok közt néhány olyan klasszikus, amire felhördült és hullámzásba kezdett a tömeg. Csináltam magamnak Spotify-setlistet, így visszahallgatva is nagyon élvezetes az összeállítás.
A második részt rögtön egy teljesen felesleges dobszóló nyitotta meg, és volt benne billentyűszóló is, ami már érdekesebb volt, dzsesszes, funkys elemeit olyan rock and roll ritmusokkal ötvözte, hogy szinte vártam, hogy kibontakozzon belőle a Lazy, ahogy a Deep Purple-koncerteken szokás.
A műsor végén az emlékezetes befejezést három ‘Surfing With The Alien’-sláger és a közönségénekeltető Crowd Chant biztosította. Bár az Always With Me, Always With You alatt is hallatszott, ahogy a nézők szinte „túléneklik” a gitárt. Ez Joe Satriani igazi vonzereje, hogy énekelhető gitárdallamokkal tudja telepakolni szerzeményeit, zseniális technikai megoldásai nem öncélúak, hanem mind-mind ezt a zeneiséget szolgálják.
A műsort időnként az aktuális nóta klipjei egészítették ki, máskor csak semleges animációk mozogtak a háttérben, ilyenkor jobban el tudtam volna viselni, ha van legalább egy kamera a fotósárokban (ha már a fotósokat amúgy is kitiltották onnan), ami időnként élőképet mutat a fellépésről, a gitárosról. A hangzás viszont tökéletes volt, ami kárpótolt a látvány – vélt – hiányosságaiért. De összességében azért nem panaszkodom, nagyon kellemes két és fél órát töltöttünk Joe Satriani társaságában. (CsiGabiGa)
Nineteen Eighty / Sahara / The Elephants Of Mars / Ice 9 / Thunder High On The Mountain / One Big Rush / Blue Foot Groovy / Flying In A Blue Dream / Spirits, Ghosts And Outlaws / Faceless / Crystal Planet / Summer Song // Dobszóló / Energy / E 104th St NYC 1973 / Billentyűszóló / Cool #9 / Ali Farka, Dick Dale, An Alien And Me / Shapeshifting / Teardrops / Luminous Flesh Giants / If I Could Fly / Always With Me, Always With You / Satch Boogie /// Crowd Chant / Surfing With The Alien
Az instrumentális gitárzene pirosbetűs ünnepnapjait élhettük meg áprilisban, eddig még soha sem fordult elő, hogy két nap különbséggel járjon Budapesten Joe Satriani és Steve Vai is. Kettőjük zenei és színpadi produkciót jól ismerve ismét Vai mester mellett tettem le a voksomat. Döntésemnek egyszerű oka volt: a hiányérzet! Amikor 2022 elején megjelent az ’Inviolate’, több hallgatás után is úgy éreztem, valami hiányzik. A Teeth Of The Hydra klipjének érkezése helyre billentette bennem a lemezről alkotott képet és így már izgatottan vártam, hogy eljöjjön a nap, amikor a gitáros ötödik (plusz még 1, ha a Zappa Plays Zappa koncertet is bele számoljuk) alkalommal koncertezzen Budapesten.
Bár a legutóbbi bulija 2016-ban volt, tisztán emlékszem arra, hogy a Budapest Parkban sokan voltunk, hogy láthassuk a ’Passion And Warfare’ 25 éves jubileumi turnéját. Emiatt kissé féltem attól, mi lesz ez alkalommal, hiszen a belvárosi Akvárium Klubba közel sem fér be annyi ember, mint a korábbi helyszínre. De kiderült, hogy Steve Vai ezúttal szándékosan klubkoncertben gondolkozott, így az Akvárium adottságai tökéletes terepet adtak a gitárosnak, hogy ismét elvarázsolja a hazai közönséget. Steve mellett állandó zenésztársai közül csak Jeremy Colson dobost és Philip Bynoe basszusgitárost láthattuk, Dante Frisiello gitáros újonc volt csapatában.
A szokásos módon Vai mester már az felvezető alatt elkezdte hergelni a közönséget. Miközben a zenészek egyesével érkeztek a színpadra, a paraván mögül már egy-egy csúsztatás megszólalt a gitárján. Bár klubkoncertre készültek, főhősünk rengeteg hangszert hozott magával, nem is beszélve a hatalmas erősítőről és két hangfalról, amiről sztereóban szóltak a gitárok. Már az műsor elején főszerepet kaptak az ’Inviolate’ dalai, közülük egy csokorban rögtön el is hangzott az Avalancha és a Little Pretty. Utóbbi azért is volt érdekes, mert a gitáros egy dobozgitáron játszott. A különleges rózsaszín és lilás színekben pompázó hangszer is Ibanez volt. Sajnos erről a hangszerről már nem volt lehetőségünk fotót készíteni.
Három dal után Steve magához kérte mikrofonját (de állványt hozzá nem kapott), hogy bemutassa többségében régi, és egy új taggal működő zenekarát. Jeremy Colson dobost már a 2004-es fellépésük óta ismerem, játéka rengeteget fejlődött az évek alatt. A punkos kinézetű tetovált srác most is erős alapot hozott, keményen ütötte dobjait, de minden egyes rezdülését figyelte a gitárosnak.
Philip Bynoe basszusgitáros kevés mozgással, és sajnos technikai értelemben is kevéssé hallhatóan volt jelen. Szőkére festett haja volt az egyetlen, ami mindenféle értelemben figyelemfelkeltő volt.
Az újonc Dante Frisiellónak nem volt könnyű dolga, hiszen Vai témáit, szólóit és egyedi stílusát kellett elsajátítania. A fiatal, erőtől duzzadó – Vai kérésére a bicepszével is kérkedő srác – nagyon jó partnere lett a világsztárnak. Önálló szólója sem csak a technikai zsonglőrködésről szólt, hanem az érzelmes oldalát is meg tudta mutatni.
A műsor folytatásában különleges előadásokat is láthattunk, a ’Modern Promitive’-en helyet kapó Lights Are Ont egybegyúrták az Incantation című klasszikussal. Ennek előadásához a színpadon segédkező technikusok is beugrottak, így egy 4 gitárra átírt verziót láthattunk. A Candle Powert Vai az ujjaival pengette végig, a dal alatt az odatett pár pengetőt szétdobálta az első sorokban állóknak.
A műsor közepén kerültek sorra személyes kedvenceim, a Building The Church, a Bad Horsie és a Whispering A Prayer. A mai napig egyszerűen libabőrös leszek ezektől a daloktól. Vai a technikai tökéletességet, az extrém kivitelezést tökéletesen párosítja ezekben az érzelmes oldalával.
Az ’Inviolate’-ről elmesélte műsora alatt, hogy azért lett számára is különleges lemez, mert egyedi dolgokat próbálhatott ki, kivételes hangszereken játszhatott, amelyek egy nem hagyományos, de mégis az ő egyéniségét tükröző Vai-lemezt eredményeztek. Azt mondta, a ’Passion And Warfare’ óta nem kapott akkora pozitív visszacsatolást a sajtótól és a rajongóktól, mint most.
Az est végéhez közeledve került elő végül a háromnyakú gitárszörnyeteg, a Hydra. A hangszerről az est folyamán sajnos nem tudhattunk meg többet, de élőben látni a Teeth Of The Hydra című dalt nagyszerű élmény volt. A súlyos hangszert ezúttal egy vaskos állvány tartotta, ne feledjük, a 63 éves Steve-nek vállműtétje is volt a pandémia alatt. A szörnyeteg azonban az est hangmérnökeinek is adott feladatot, hiszen a három nyakon lévő három különböző gitárt ki kellett emeljék a többi hangszer közül. A 12 húros akusztikus nyak, a zengő húrok tökéletesen hallhatóak voltak, a basszusfutamoknál azonban erősen fülelni kellett. Bár a terasz magassága segített, hogy a látvány minden pillanata megmaradjon, a hangzás sajnos nem volt tökéletes.
A műsort a ’Passion And Warfare’ leghíresebb darabjaival zárta. A Liberty után érkezett a For The Love Of God, de ezúttal különleges verzióban. Steve elmesélte, hogy erre az európai turnéra külön technikai személyzetet bérelt fel. A színpadon dolgozó hangmérnökről az Incantation alatt már kiderült, hogy gitározni is jól tud, de ő valójában operaénekes. Így a harmincéves szerzeménynek először egy olasz nyelvű, operába illő variációját ismerhettük meg, majd jöhetett a sokak által kedvelt és ismert változat.
Sosem gondoltam volna, hogy Steve Vai klubkoncertet fog adni Budapesten, azonban óriási élmény volt őt pár méter távolságból látni. Steve egy igazi előadóművész, aki él a színpadon, és játékának öröme átragad az őt nézőkre is. (karpatisz)
Intro / Avalancha / Giant Balls Of Gold / Little Pretty / Thender Surrender / Lights Are On / Incantation / Philip Bynoe basszusgitár szóló / Candle Power / Dante Frisiello gitárszóló / Building The Church / Greenish Blues / Bad Horsie / I’m Becoming / Whispering a Prayer / Dyin’ Day/ Jeremy Colson dobszóló / Theeth Of The Hydra / Zeus In Chains / Liberty / For The Love Of God / ráadás: Taurus Bulba
Szöveg: CsiGabiGa, karpatisz
Fotók: Török Tamás (TT)
Köszönet a Concerto Musicnak és a Live Nation Magyarországnak a lehetőségért!
