Hard Rock Magazin
Tizedik alkalommal gyűltünk össze megünnepelni Gary Moore-t. Tudom, hogy az emlékestek szervezője, Csillag Zoli, a nemzetközi Gary Moore Fan Club vezetője különleges tervekkel készült a jubileumi koncertre az ír gitáros halálának tizedik évfordulóján, de közbeszólt a Covid, majd a háború és az infláció, nem beszélve az egyéb váratlan eseményekről, így az eleve csak a 12. évben megrendezett 10. koncert viszonylag szolid megemlékezéssé alakult, de a program most is a megszokottan kerek, kötelező sztenderdekkel és váratlan meglepetésekkel tarkított volt.
Az mindig jó jel, ha csak messze találok parkolóhelyet a helyszíntől. Az Analog zsákutcájának sárosabbik végén tudtam megállni, és viszonylag gyorsan be is jutottam, ami azt jelenti, hogy időben érkezett a közönség nagy része, nem az utolsó pillanatban estek be, mint én. A „hivatalos menetrend” szerint 19:55-kor indult a koncert a felvezető kisfilmmel, ami ezúttal az In My Dreams klipje volt Gary utolsó, posztumusz lemezéről, a ‘How Blue Can You Get’-ről. Ez a Parisienne Walkways / Still Got The Blues klón a Garyről készült promóképekkel máris lekötötte és hangulatba hozta a közönséget.
Aztán bejött Tommy Katona és a Texas Flood (Steve Buckner basszusgitáros és a már a tavalyi emlékesten is látott Travis Montoya dobos), és rögtön eljött az említett váratlan meglepetések kora: a BBM két dalával, a Waiting In The Wingsszel és a High Cost Of Lovinggal kezdtek. Még soha nem került műsorra ez a két dal a 10 év alatt, maga a BBM – melyben a Cream két kiválósága, Ginger Baker és Jack Bruce játszott Gary Moore-ral – is csak 2019-ben, akkor is épp Tommy vette elő a Where In The Worldöt.
Tommy köszöntőjében elmondta, hogy az a megtiszteltetés érte őket, hogy a fiatalon – Gary Moore-ral egy évben – elhunyt basszusgitáros, Kepes Róbert (Palermo Boogie Gang) gitárján játszhat csapatának, a Texas Floodnak basszusgitárosa, Steve Buckner. Kepes Robi Tommy másik bluesbandájának, a magyar zenészekből álló Full Blastnek volt a basszere, ezért érintette oly mélyen ez az ajándék, mely 12 év után először szólalt meg ezen a koncerten.
A színpadra lépett Somogyi Remig, aki rendszeres visszatérő fellépője az emlékesteknek, hol a rock-, hol a bluesszekcióban, most valahol a kettő között, a Scars formáció (Gary Moore, Cass Lewis, Darrin Mooney) Rectify című dalában inkább csak másodhegedűs volt Tommy mellett, ám a következő bluessztenderdben, a The Thrill Is Gone-ban már egyenrangú partnere volt az Amerikában élő magyarnak. A dallal Gary mellett B.B. Kinget is köszöntötték.
Remig távozása után egy gyors instrumentális blueszal folytatódott a műsor, a The Stumble (egy másik King, Freddie King nótája) az 1990-es, első Gary Moore bluesturné egyik koncertfavoritja volt. Majd előkerült a harmadik King, Albert is, az ő dala volt az Oh, Pretty Woman, melyet Tommy már egy újabb vendég, az erősen megszakállasodott angol bluesgitáros, Ben Poole segítségével adott elő, aki az ujjal pengetésével egészen másfajta hangokat csiszolt ki gitárjából.
A The Sky Is Cryingot már Ben énekelte azon a furcsa, suttogós hangján, melyre már a korábbi koncerteken is felfigyeltem. Itt is feltűnt, mennyire másképp szól az ujjal pengetett szóló, de a végén előkerült a pengető is.
Tommy a Stevie Ray Vaughan-féle Stratocasterre váltott, és visszatért a Scars albumához, melyről ezúttal a My Baby (She’s So Good To Me) című bluest adták elő, majd miután Ben elhagyta a színpadot, a texasi magyar gitáros és Texas Flood nevű csapata Gary Texas Strutjával búcsúzott, a dal szólójánál Tommy először használta ki a rövidke kifutót, hogy közelebb lépjen közönségéhez. Az egyórásra tervezett első részt az elnyújtott improvizációk miatt sikerült 72 percesre húzniuk.
A rövid szünet után Vámos Zsolt és a Run For Power került a rivaldafénybe, hogy Gary Moore hardrock-korszakának legszebb pillanatait idézzék fel. Vámos Zsolt gitáros és Kiss Zoli énekes mellett Szentmihályi Gábor (Michel) dobos is régóta biztos pontja a zenekarnak, Szebényi Dani szépen lassan kikopott a zenekarból, a godfater. megalakulása óta pedig végképp másfelé fordult az érdeklődése, újabban Bejan Norbert játszik – immár teljes értékű tagként – a billentyűs hangszereken, Mezőfi József basszusgitáros távolléte viszont meglepetés volt. Szerencsére Zsolt régi, megbízható harcostársa, Lőrincz Viktor kéznél volt, hogy kisegítse a zenekart. Mint a koncert végén, a bemutatásnál kiderült, Mezőfi igazoltan, apai örömök miatt maradt távol.
Ha az első rész kvázi intrója a felvezető videóklip, az In My Dreams volt, most – videó nélkül – az ‘After The War’ lemezt keretező Dunluce, annak is a hosszabb verziója (Part 2) szolgált felvezetésül „magnóról”, illetve most már HD-ről, de a magamfajta vén rókáknak már csak megmarad a régi szóhasználat.
Az Over The Hills And Far Away nyitó dobképleténél viszont besz.art a HD, ám Michel „izomból” leütötte azt, szóval csak rövid időre akasztotta meg az előadást az incidens. A közönség hamar ráhangolódott a jól énekelhető hard rock dalokra és a csapattal együtt énekelte azokat, de Kiss Zoli azért hiányolta a rockkoncerteken megszokott „alapzajt” két nóta között, hja kérem, ez azért alapvetően bluesközönség.
Over The Hills után Thunder Rising, ahogy a ’87-es turnén, illetve Gary hard rockhoz visszatérő turnéján, a 2010-esen is (szokás szerint az eperjesi turnépólómban voltam, mellyel – bármennyire jól sikerültek is – nem vetekedhetnek a Gary Moore Fan Club „Lord Of The Strings” pólói). Az After The War intrójánál szembesültem vele, hogy a billentyű alig hallatszik, a Run For Cover alatt meg azzal, hogy ellenben a sampler hangosabb a kelleténél.
Kiss Zoli viszont nagyot énekelt, mint mindig, és igazi frontemberként konferált is, mozgatta, tapsoltatta a közönséget, igyekezett a csendes, blueson elmerengő, leginkább a szólók végén tapsoló nézőket is átlendíteni a holtponton, hogy innen ez már egy rockfesztivál.
Vámos Zsolt a szokásos rezzenéstelen arccal gitározott, ügyelve arra, hogy minden szóló pontosan ugyanúgy szóljon, ahogy Gary Moore megálmodta, ellenben a happeningbe csak most belecsöppent Lőrincz Viktor látható élvezettel tolta alá a basszusfutamokat.
A The Lonerben természetesen Zsolt volt a főszereplő, de most mintha picit merevebbek lettek volna az ujjai a megszokottnál. A Like Angelsben viszont inkább Kiss Zoli lépett elő a reflektorfénybe, a ‘Dark Days Of Paradise’ balladája is a meglepetésdalok sorát gazdagította.
Lukács Peta érkezett (elképzeltem, mekkora felüdülés lehet ez neki „egy nagy pofon” és egy Fagyi között), és az ő érkezése életet lehelt Zsoltiba is, megjelent a mosoly a szája szögletében, és mintha a görcs is kiállt volna a kezéből. A Murder In The Skieszal igazi zúzás kezdődött a színpadon, a Military Mannel pedig folytatódott az őrület, Kiss Zoli a kifutóról hergelte a közönséget, Lukács Peta az első szólót nyomta saját stílusában, Zsolt a dalvégi szólót Gary Moore-hoz híven.
Peta lement, Zsolt gitárt cserélt, és a hangulat is finomodott, a Thin Lizzy Emeraldját megidéző 1989-es Blood Of Emeralds jó alkalom volt a közönség megtapsoltatására. A Parisienne Walkways ismét Zsolti pillanatait jelentette, ezúttal lazán, görcsök nélkül, a dal végén egy hosszú kitartással hozta régi formáját. Aztán pedig jöhetett az újabb tombolás a nagy slágerre, az Out In The Fieldsre.
Tommy Katona visszatért („ondesztédzsegén”, ahogy Zoli konferálta erőltetett kecskeméti tájszólással angoljában), hogy a Parisienne Walkways „kizstezsvérében” (ez meg „vazsmegyei” tájszólás, de már csak tőlem), hogy Gary blueskorszakának egyik legmeghatározóbb dalában, a Still Got The Bluesban ő vigye a prímet, majd jött a szokásos össznépi gitározás, az all-star jam, a ráadásnótának tervezett, ám a csúszás miatt levonulás nélkül előadott Too Tired.
Zsolt és Tommy mellé visszatért Ben és Peta, Remig azonban valamiért kimaradt az élvezetből. Azt hittem, már fellőtték a pizsamát és hazament, de a műsor végén a közös meghajlásra bejött. A másik négy gitáros viszont köröket vert egymásra, ahogy passzolgatták egymásnak a szóló lehetőségét, az első körbe még Bejan Norbi is beszállt, aztán már csak a gitárosok élvezkedtek. Na meg a közönség! 23:10-kor köszöntek el végleg, az 1 óra 45 perces második rész után, újabb egy évet kell várnunk egy hasonló csatára, addig is, évközben a Run For Power koncertjein csillapíthatjuk Gary Moore zenéje iránti éhségünket.
(In My Dreams) / Waiting In The Wings / High Cost Of Loving / Rectify / The Thrill Is Gone / The Stumble / Oh, Pretty Woman / The Sky Is Crying / My Baby (She’s So Good To Me) / Texas Strut
(Dunluce – Part 2) / Over The Hills And Far Away / Thunder Rising / After The War / Run For Cover / The Loner / Wild Frontier / Like Angels / Murder In The Skies / Military Man / Blood Of Emeralds / Parisienne Walkways / Out In The Fields / Still Got The Blues // Too Tired
Amikor a háromórás koncert végén a Too Tired dallamaira elkezdődött a szokásos all-star gitárpárbaj, azt éreztem, ahány gitáros, annyi karakter, annyi egyéni stílus, mégis egy a céljuk, amiért mindent megtesznek: Gary Moore emlékét életben tartani. És ahogy az egyik néző bekiabálta, még elhallgattuk volna reggelig.
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Császár Márta
Köszönet a lehetőségért a LOTS Musicnak!
