rattlead.hu
Eljött ez a nap is! Végre, részemről is felavatásra került a Barba-Negra mindkét színpada az új csepeli helyszínen. Minden eddigi negatív véleménnyel ellentétben én teljes elégedettséggel tudok beszámolni az új létesítményről. SZERINTEM mindkét színpad tökéletesen megfelel rock-metal koncertek lebonyolítására. Persze azok a nagy igényűek akik márvány padlóra, légkondira meg WC papír helyett pelyhes kiskacsákra számítanak , hogy kitöröljék hátsójukat egy koncerten, azok valóban csalódhatnak az új helyszínben. A hozzám hasonló átlag koncert látogatóknak viszont szerintem simán megfelel a hely felszereltsége.
Jelentem! Most már van mindkét színpadnál ruhatár, elég bárpult és WC is. Ez utóbbinál ugyan némileg várakozni kellett a blue színpadnál, de pár perc alatt simán sorra került ott is az ember. Nem volt vészes a várakozási idő.
Visszafelé haladva a történésekkel … Szombaton a Red színpadon látott Kamelot , Myrath, Eleine és League of Distortion koncertről csak annyit, hogy eléggé vegyes érzelmekkel távoztam a koncert után…, de ez legyen az én bajom. A kezdetben szűk félháznyi néző sereg (1200-1300 fő) ami a Kamelotra kb. 2000-re duzzadt, jól látható módon elégedett volt a fellépők teljesítményével és ez visszafelé is igaz volt. Látszott hogy a zenészek is nagyra értékelik a közönség mindennemű tetszésnyílvánítását, amiből persze jutott bőven az est folyamán. Volt óóó-zás, taps, kar jobbra, balra lengetés meg ilyesmi… Én viszont néha kicsit unatkoztam. Ennek miértjeként először a fellépők dalainak felszínes ismeretét találtam válaszul. Ezt megcáfolandó aztán eszembe jutott, hogy az előző napi thrash buli bandáinak munkásságát is csak „gyorstalpalón” végeztem el, és mégis ég és föld volt a két koncert. Van abba némi igazság amit Metálbéci kollégám fogalmazott meg ezzel kapcsolatban, hogy „a Kamelot és a másik három szombati zenekar símogat a zenéjével, a Warbringer és a pénteki csapatok meg „felpofoznak”. Ezek szerint tehát én mazohista lennék?! Maradjunk annyiban hogy a két koncerten egész más energiák mozogtak, és nálam a thrash buli volt a nyerőbb. A két koncert hangulata közti különbség kb ahhoz hasonlítható, mint mikor a TITANIC filmben a főszereplő pár, az elit osztály „műanyag”világából lemegy a hajóköz pórnépe közé, és ott mulatnak egy igazit .
A pénteki thrash orgiát a MASON nevű ausztrál zenekar nyitotta és nem is akár hogyan! Amint „belecsaptak a lecsóba”, a blue színpad előtt összegyűlt szépszámú közönségből szerintem mindenki kb. nyakig „lecsós” lett. Én személy szerint teljes mértékben, és csak lestem ki a fejemből! Te szent sz@r, ki ez a négy „nyavalyás” fegyenc leszármazott ausztrál thrasher titán?! A csávók pont olyan ambiciózusan és lelkesedéssel nyomták a korai Metallica, Testament, Death Angel stílusú gyors muzsikájukat, mint anno a ’80-as évek közepén ezen műfaj úttörőinek számító zenészei. Engem az első pillanatól meggyőztek. Kissé meghatódva könnyes szemmel nyitottam magamban egy időkaput, ahol gondolatban újra 18 évessé váltam. Ez az érzés nagyjából egész estére megmaradt bennem, köszönhetően a négy banda jobbnál jobb színpadi teljesítményének. A Mason-ék zenéje által generált intenzív energia néhány szám után a közönségből egy 10-20 fős csoportot e műfaj koncertjein tipikusnak számító mosh-pit örvény beindítására ösztönzött, ami láthatóan nagyon tetszett a zenészeknek. Ez a jelenség az első két banda programja alatt még néha abba maradt ugyan, de az Evil Invaders és főleg a Warbringer show alatt már állandósult , sőt néha kb. 30 főre bővült. Én az örvény szélénél állva sűrűn bólogatva figyeltem az előadást, és testemmel óvtam kedvesemet és magam a körbe körbe szaladgáló tömegből a néha kiszédülő, fél tökrészeg egyénektől. Mindezt persze minden sérelemtől és sértődöttségtől mentesen, sőt kifejezetten jókat röhögtem pár „elvarázsolt „fazonon, miközben odébb lökdöstem néhányukat. A rendezvényen egyébként semmi atrocitás nem történt, ha valaki padlót fogott, ami elég sűrűn előfordult a nagy lökdösődésben , egyből hárman-négyenbfelsegítették és mintha mi sem történt volna, folytatták a taszigálással tarkított körözést.
Meglepően egész sok hölgyemény volt a koncerten, akik közül páran még a mosh-pit-et is bevállalták. A „wall of death”nevű közösségi eseményre kétszer került sor az este folyamán. A helyiség méretéből adódóan csak kb. 5-6 lépésről rontott egymásra a zenétől és a szesztől megrészegült tömeg, az eredmény mindkét összecsapáson döntetlennel végződött, halálos áldozatok nélkül. Azt is megmosolyogtam, mikor a Warbringer show vége felé a Mason basszer és gitáros beszaladt a színpadra és úgynevezett „body surf-özni” akart, de nem igazán jött össze nekik és pár másodperc után padlót fogtak a szétnyíló tömeg között. Olyan is volt, hogy a képen látható addig a gazdája nyakában békésen ülő plüss unikornis póni egyszercsak átrepült a stage és a keverőpult között hömpölygő bor és sör gőzös ember massza fölött, mint utólag kiderült a Warbringer énekese dobta a nézők közé a színpadra tévedt jószágot.
Szám címekkel sajnos nem nagyon tudok szolgálni, mivel mint említettem, eddig nem nagyon ismertem ezeket az együtteseket. Egy biztos, hogy olyan jó hangulatú , vérbeli thrash metal klub bulit rittyentett össze ez a négy csapat, ami szerintem a legmesszebb menő elvárásoknak is maradéktalanul megfelelt. A sátrat megtöltő mintegy 800-1000 thrasher, szerintem hozzám hasonlóan, teljesen elégedetten távozott a helyszínről. Így utólag már biztosan kijelenthetem, hogy nagy hiba lett volna kihagyni ezt a koncertet! Ha a 666ft-os vicc jegyárat is nézem, akkor meg frankón szerencsésnek tarthatom magam, hogy kétségeim ellenére felutaztam erre a bulira .
Thrash ’til Death!
