Fémforgács
A húsvéti nyuszi ismét meghalt a kereszten bűneinkért, a csajok már rég olajra léptek a büdös kölnivel és hideg vízzel áztatott terrorizmus elől. Mivel mással is lehetne ezt megünnepelni, mint egy kis eszeveszettül idegbeteg grindcore-al. Na jó…a black metal is ér. Mégis én most egy olyan bandát választottam e jeles napra, amelyiknek 2006-os megalakulásuk óta ez lesz az első hivatalos albuma. Thaiföld nem csak a tökös ladyboyok és a homokos tengerpartok hazája, hanem a Smallpox Aroma névre hallgató bandáé is. A kezdeti években volt egy-két tagcsere, általában személyes okokra hivatkozva, ez végső soron normális is. Az viszont már nem, hogy ennyi idő alatt “csak” splitek, EP, demok és válogatások szerepeljenek a nevük a mellett, de végre ennek vége van, hiszen március 31-én megjelent bemutatkozó albumuk, a gyönyörű című Festering Embryos of Logical Corruption. Nem is rabolom tovább az időtöket, ismerkedjünk meg versenyzőinkkel, mert ez bizony már flexelés, amit ezen az albumon bemutatnak májbeteg barátaink.
Tudni kell a Smallpox Aromaról, hogy eredetileg egy goregrind alapokon nyugvó pusztítógépezet hírében állt, és ez valamilyen szinte meg is maradt. Elég ha rápillantunk a dalcímekre na és persze az idézőjelbe tett becenevek se olyanok, amit túl gyakran hallunk a szülészeti osztályon. Pratchaya “L.S.” Chaichana fogja rommá acsarkodni a koponyánkat, miközben elbasszerozgat mellékállásban. Apirak “Septictanklavatory” Treesuksakul gitár fronton indul a “ki tud több hangjegyet a hallgatóra zúdítani?” versenyben. Aki pedig megsemmisíti, szétzúzza, porrá őrli, análisan megerőszakolja a dobokat az a Polwach “Goredick” Beokhaimook névre hallgat és őszintén megmondva nem tudom mit reggelizhetett a felvételek napjai alatt, de nem semmi nitrót adott a kezeinek, lábainak a cucc.
Ravasz és alattomos settenkedéssel indít a Harvesting the Aliens’ Nest, hogy utána olyan energiával csapjon agyon minket egy baseball ütővel, hogy az agyunk darabkáit a mennyezetről fogják kiskanállal összekapargatni. Egy egyenes ívű, végtelenül egyszerű, ámbár nagyon feszes blast beatekkel operáló bevezető ez. amit megfejel az utána következő Into the Realm of Nothingness. Konkrétan úgy üvölti a hallgató fülébe Pratchaya a szöveget, mint ahogy az óvodás kiskölykök szokták csúfolni társaikat, és ezt lekövetik a hangszerek is. Egy végtelenül szórakoztató, már-már groteszk kinyilatkoztatás ez, ami ráadásul visszatérő motívuma a dalnak. Emlékezetessé téve egy alig 1 perces atomtöltetet.
És itt van a lényeg: emlékezetesek a dalok, másodjára már szinte dúdolhatóak az extrém agresszív gitártémák, részletek. Az Oh My Sweet Gruesome Scarecrow is egyből olyan témákkal indít, amire elsőre is felkapjuk a fejünket, ami után egy groove vezet át minket a kegyetlen húsdarálóba. Majd ugyanez a riff visszatér, miközben a vokál leköveti a hangszeres rész ritmikáját. Kommunikáció van a bandatagok között, egy végtelenül összeszokott és egy hullámhosszon lévő gárda ez. A vokál sem csak idegbeteg károgásból áll, legalább ugyanannyi részt követel magának a hagyományosabb halálhörgés is. Ennek ellenére se beszélhetünk deathgrindról. A dalok struktúrája, a d-beat állandó visszatérése, az egyenes vonalú, punkban fogant gitártémák gondoskodnak róla, hogy ilyesmi véletlenül se jusson eszünkbe. Egyszerűen egy plusz dimenziót visz a váltakozó vokál a dologba. Nem új trükk ez, sőt egy jól bevált dologról beszélünk, ám mindig csodákra képes a “jó zsaru-rossz zsaru” stílus. Maga a lemez egyébként marha jól szól, mindent tökéletesen hallani, sterilitásnak nyoma sincs.
PLF, Captain Cleanoff, Insect Warfare, korai Napalm Death, Nasum, Rotten Sound, Disrupt, Krigshot, Flesh Parade, Magrudergrind, Last Days of Humanity, és GUT. Így néz ki a behatások listája…és akkor még csodálkozom, hogy véresre nyalom a segglyukukat. Mindannyian ott vannak a hangzásukban, a d-beat, crust vonal ugyanúgy megtalálható, mint a néhanapján fel-felbukkanó gore- és pornogrind. A nap végén azért a hagyományos grindcore győz, de nem árt, ha ott van a hátunk mögött a rokonság, mert a tezsvírekre mindig lehet számítani. A Quest for the Missing Head a maga 2 és fél percével hosszúnak számít ezen az albumon és természetesen ez is megvan spékelve könnyen megjegyezhető és irtó baszó riffekkel, szóval csak a szokásos. A stop és start részek után, amikor elszabadul a pokol ne lepődjünk meg, ha úgy fog kinézni a közönség, mint egy 2003-as Bagdadi utcakép. Az egyéni teljesítmények terén is mindenki beleteszi szívét-lelkét a lemezbe, ezáltal megadva azt a pluszt, ami a lemez hallatán ökölbe szorítja a kezünk és elhiteti velünk, hogy márpedig mi erősebbek vagyunk, mint az előttünk tornyosuló betonfal. A sebészeten majd megkapjuk a felvilágosítást ennek ellenkezőjéről…
Most akkor jöhetne az a kérdés, hogy akkor mégis miért nincs egy kövér 10-es odafönt a borító mellett… Fel kellett vennem egy kicsit a kritikus szemüvegemet és meg kellett állapítanom, hogy a Smallpox Aroma debütálása egy végtelenül minőségi dalszerzéssel megküldött zsánerlemez lett, de annál többet egyszerűen nem tudok belelátni. Nem lehet minden album olyan, mint a tavalyi Wormrot, és ezzel nincs is semmi baj. Egy olyan zsánerben, ahol így hangzik egy bőven átlagon felüli stílusgyakorlat, annak nincs semmi panaszkodni valója. A 18 perces játékidő is talán egy kicsit kevesebb, mint amit én elhallgattam volna, noha ez szerintem nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy egy tömör és lényegre törő alkotást kaptunk, amiben nincsenek üresjáratok. Egymás után kapjuk a töltényeket a fejünkbe, egységesen magas minőségben. Ha valaki azt mondaná nekünk, hogy a grindban összefolynak a dalok és nincs valódi dalszerzés, csak témákat kellet előhúzni a seggéből az alkotónak, akkor csak mutassuk meg nekik a Festering Embryos of Logical Corruptiont. A hatás nem fog elmaradni. Mindezért hatalmas köszönet az Inhuman Assault kiadónak, akik a CD és kazetta formátumról gondoskodtak. Ha minden jól megy, akkor nyárra már a bakelit is viríthat a polcon.
