rattlead.hu
A Metal Archives-on véleményt nyilvánítók szerint a Judas Priest legjobb albumai a Sad Wings of Destiny és a Stained Class (93-93%), leggyengébb alkotásai pedig a Point of Entry és a Turbo (61-61%). Egyetértünk velük? Nem feltétlenül. Mindenkinek megvan a maga szubjektív Judas Priest-lemezrangsora – ebben a cikkben (és a folytatásában) a sajátomat osztom meg veletek.
Belegondoltam: a Black Sabbath és a Metallica mellett valószínűleg a Priest az a csapat, amelyik az elmúlt négy évtizedben a legnagyobb hatással volt rám. Mind a 18 stúdióalbumukat ismerem – és persze nem egyformán szeretem. Már most tudom, hogy melyik lesz az első két helyezett lemez, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy ilyen-olyan okból kifolyólag mely alkotások lesznek a sereghajtók. Velük kezdem, a lista végéről az egyre jobb anyagok felé haladva.
18. Rocka Rolla (1974)
Döbbenetes belegondolni: egy esztendő híján 50 évvel ezelőtt jelent meg a Priest bemutatkozó nagylemeze, ami olyan számomra, mint a Scorpions debütálása, a Lonesome Crow: különálló darab az életműben. Nincsenek rajta később nagy slágerré, klasszikussá vált nóták, még csak metalnak sem nevezném az itt hallható muzsikát. Öregesen döcögnek a dalok, nem igazán hasítanak a gitárok, itt-ott még szájharmonikaszó is felcsendül. Egyvalami köti össze ezt az anyagot az életmű többi darabjával: Halford hangja.
A Winter Retreat-ről vagy a Run of the Mill egyes részeiről meg nem mondanánk, hogy Judas Priest-et hallunk. Érdekes elfajzás a szűk kétperces Deep Freeze instrumentalizmusa is (na, ez viszont metal!), és a Never Satisfied-ban is ott érzem már a későbbi szegecses-bőrös banda csíráit.
17. Stained Class (1978)
Nálam (sok) mindenről a zenekar Unleashed in the East koncertlemeze tehet. 
Az egyik első lemez volt, amit a csapattól teljes egészében megszereztem, és abban a „spórolós”, kazettára számonként átvevős korszakban, ami megvolt az Unleashed…-en, azt nem tartottam fontosnak újra rögzíteni. Így utána már csak az albumok „maradékát” szereztem be, ami nem ugyanaz az élmény, mint elejétől a végéig hallgatni egy, a zenekar által összeállított dalcsokrot. Ezzel párhuzamosan pedig, egyes korongokat valamiért jó ideig nem sikerült beillesztenem a gyűjteményembe. Talán mert nem volt jó hírük, vagy ilyen-olyan okból nem hoztak lázba, és ezért nem is hiányoztak. Ilyen volt a Stained Class (és a Point of Entry) is.
A ’78-as albumon két nagy sláger kapott helyet: az Exciter és a Beyond the Realms of Death. Előbbi az egyik kedvenc Priest-nótám abból az évtizedből: az a dallamos gitártéma a közepén – zseniális! A Beyond… pedig annak az időszaknak talán a legszebb balladája a csapattól, amelynek szólójában a gitárosok is rendesen odateszik magukat. A többi dal sokadik hallgatásra is jórészt másodvonalbeli szerzeménynek tűnik, és éppen ezért idegen maradt számomra. Az említett nótákon túl leginkább még Better by You, Better than Me és a címadó refrénjének dallammenete tetszik.
16. Point of Entry (1981)
Ha Point of Entry, akkor Heading Out to the Highway és Desert Plains, a többi viszont… A semmitmondó borító hátoldalán klisés számcímek (Don’t Go, Hot Rockin’, You Say Yes, All the Way, On the Run) – ezeket látva az egyszeri metalrajongó biztos nem ezt a lemezt kapja le elsőként a polcról. A Hot Rockin’ pörög ugyan, de ennél is olyan érzésem van, mintha tipikus Priest-panelekből csaptak volna össze egy bármelyik lemezről a legkisebb szívfájdalom nélkül lehagyható nótát. A Turning Circles is elmegy, de az ének áhá-áhá díszítése inkább popos, mint metalos ízeket hordoz. Úgy képzelem, ez az anyag is hasonló gondolat mentén született, mint öt évvel később a Turbo: egy fémesebb lemez (ez esetben a British Steel, ott a Defenders of the Faith) megalkotása után még dallamosabb, közérthetőbb dalokkal szélesebb közönséghez akartak eljutni. A végeredmény szerintem meglehetősen kommerszre, sok helyütt lagymatagra sikerült. Ha nem lennének az ilyen összegző cikkek, magamtól eszembe nem jutna meghallgatni.
15. Nostradamus (2008)
A Nostradamus monumentális alkotás, olyanról is hallottam, aki Priest-rajongó létére nem szereti – én igen. Tetszik, hogy máig nem ismertem ki magam dalainak útvesztőjében, s így minden alkalommal félig-meddig új anyagként hallgathatom. A Prophecy-t („I am Nostradamus…”) valószínűleg sokan ismerik az albumról, az együttes koncertrepertoárjába is bekerült, ezen kívül azonban nem sok slágertémával szolgál a lemez. Összességében lassabb az anyag, mint a többi JP alkotás: leülős-mesélős, ami nem véletlen, hiszen koncept albumról van szó. Kedvenc nótám, a Pestilence and Plague az első CD-n kapott helyet: a refrénben remek dallamok, részben olasz nyelvű szöveg és hangsúlyos gitárjáték szerez kellemes perceket. Az említetteken kívül a lendületes Revelationst, a karakteres refrénre kihegyezett Alone-t és Visionst, valamint az ikergitár-szólóval támadó címadó nótát tudnám még kiemelni.
14. Demolition (2001)
Evezzünk viharosabb vizekre: a két, Ripperrel készült album következik a sorban, amelyek ugyan frankó anyagok, csak éppen nem Judas Priest-lemezek. Számomra a JP elképzelhetetlen Rob Halford nélkül, talán ezért is távolodtam el a csapattól a ’90-es évek végén, és követtem inkább eredeti frontemberük pályafutását. A Demolition a kor kívánalmainak megfelelően vastagon, dögösen, kissé csikorgóan-ipariasan szól, ám a rajta hallható nóták kevésbé karakteresek, mint a Jugulator dalai, és egy olyan valaki, aki csak felületesen ismeri a bandát, sokszor meg nem mondaná, hogy a Priest egyik számát hallja. Ripper több helyen is alteresen, grunge-osan énekel, előbb jut eszembe róla az Alice in Chains vagy a Godsmack, mint a klasszikus heavy metal egyik élcsapata. Innen olyan, jórészt mélyen dübörgő szerzemények jönnek be, mint a One on One, a Devil Digger, a Bloodsuckers, a Feed on Me (erősen Dio-s ének) vagy az anyag talán legnagyobb slágere, a Metal Messiah, de a Lost and Found lírája is a lemez erős pillanatai között említendő. Minden egyes hallgatással egyre jobban tetszik a lemez, még ha az In Between táján az unalom lenge felhőpamacsai is megképződtek a kissé hosszúra nyúló produkció fölött (a maga majd’ 71 percével a duplaalbum Nostradamus után ez a Priest legterjedelmesebb anyaga).
13. Jugulator (1997)
Esetemben az dönt a két, ezredforduló környékén készült Priest-album közül a Jugulator javára, hogy ez a lemez annak idején megvolt, többet hallgattam, mint a Demolitiont, ezért a dalai ismerősebbek számomra. Az indusztriálisan zakatoló Blood Stained, a Death Row, a Burn in Hell és főleg a Decapitate, valamint a Cathedral Spires ma is tetszik, de ismételten hangsúlyozom, ezektől sem lesz Priest-es hangulatom – mintha egy másik zenekart hallgatnék.
12. Redeemer of Souls (2014)
Az újkorszakos Judas-lemezek közül, a Nostradamus mellett ez a másik leginkább fékezett habzású alkotás. Mintha, mondjuk, a Firepower-ről lemaradt nóták gyűjteménye lenne. Nem tartogat különösebb izgalmakat, viszont erőteljesen szól, és stílusát tekintve sem lóg ki az életmű e korszakából. Jó hallgatni, de nem hagy mélyebb nyomot maga után. Amit erről az albumról ki tudnék emelni, az a címadó nóta refrénje, a Sword of Damocles fő gitártémája, a March of the Damned legújabbkori Ozzy-t idéző énekdallamai, a Battle Cry lendülete, illetve a Beginning of the End lírai zárása. (Hozzátéve, hogy az egyik legszebb, legérzelmesebb közönség-énekeltető nóta, amit Halfordéktól valaha hallottam, nem ez, hanem a bónusznóták közül utolsóként elhangzó Never Forget – esetemben ez hozza a Redeemer…-nek megítélt pontok legalább felét).
11. Sad Wings of Destiny (1976)
Ez az album és az egy évvel később született Sin After Sin nálam nagyon hasonló státuszban van, a rangsorolásnál nüanszok döntöttek az utóbbi javára. Pedig előzetesen ezt gondoltam „jobb” lemeznek, ám hallgatás közben fokozatosan elfogyott a Sad Wings…-nek megelőlegezett bizalom. A Victim of Changes például sokkal erőteljesebben, dinamikusabban szól élőben; mivel azt a verziót is ismerem, a stúdióváltozat kifejezetten vérszegénynek tűnik. Így aztán számomra messze nem ez a dal az album csúcspontja, hanem az utána következő The Ripper. A Tyrant mellett a Deceiver is egyértelműen dobogós; az azt megelőző, lírai Dreamer Deceiver egyes részeiben alig ismerem meg Halford hangját, viszont a nóta nagyon jól vált át a Deceiverbe, ami már egy teljesen másfajta hangulatot hoz.
A Prelude és az Epitaph nálam elég sokat ront az összképen, sőt, a Genocide a mostani hallgatások során kifejezetten irritált, amit a lemezt záró Island of Domination változatossága csak részben tudott kompenzálni. Így aztán elég vegyesek a benyomásaim, a Sin After Sin jobb átlagával kerekedett felül a párharcban.
10. Sin After Sin (1977)
Akárcsak a Sad Wings…-hez, ehhez az albumhoz is erősen kötődöm érzelmileg, dalai a fiatalkoromat, a kezdeteket hozzák elő bennem, plusz innen két szám, a Sinner és a Diamonds and Rust (a Sad Wings…-ről pedig négy nóta) is a nagyszerű félig-koncertalbum, az Unleashed in the East legjobb pillanatait varázsolja a szobámba.
Lehet, hogy a remaster teszi, de döbbenetes, hogy már ezek a ’70-es évekbeli szerzemények is mennyire metalosan dörrennek meg (hard rock nótáknak semmi esetre sem nevezném őket). Ugyanakkor különleges, old school hangulatuk is van, ami a további metalosodással szép lassan ki is kopott a Priest zenéjéből. Ezen a lemezen halljuk a csapat egyik első, igazán érett lírai szerzeményét, a Last Rose of Summert és a Slayer által a színtér egy másik szegmensében is népszerűvé tett Dissident Aggressort (az a nem emberi sikoly a dal elején!). Amit azonban talán ezeknél is jobban imádok, az az egyébként kisé unalmasan csordogáló Raw Deal végének elnyújtott énektémája és belassulása.
(folytatjuk)
