rattlead.hu
Szinte valamennyi hanghordozóm beszerzésének körülményeire pontosan emlékszem még évtizedes távlatokból is, és nincs ez másként mai visszafülelésem két tárgyával sem:
az Iron Maiden Killers című lemezét a Petőfi Rádió A Heavy Metal kedvelőinek című műsorából vettem fel egy BASF kazettára, a Napalm Death From Enslavement to Obliteration című szösszenetét pedig az Elektomos Krokodilban szereztem be műsoros kazettán 300 kemény magyar forintért.
A mai füllel való meghallgatás áldozatai tehát stílusban igencsak messze állnak egymástól, ami kiváló alkalom arra, hogy rajongók széles körét sérthessem vérig egyetlen rövid írással.
Őszintén szólva – és előre bocsátva – egyik anyagot sem hallgattam az elmúlt években, és nem is igen emlékeztem szinte semmire sem egyikkel kapcsolatban sem, az egyetlen dolog, ami megmaradt bennem, hogy finom fogalmazva sem vált egyik lemez sem a kedvencemmé.
Mivel aztán a sors úgy hozta, hogy Baranya megyében akadt dolgom, az oda és visszaúton alkalmam volt mindkét alkotást is alaposan végighallgatni, és sine ira et studio, megalkotni, illetve újra alkotni a véleményemet.
Iron Maiden: KIllers
Ahogy említettem, a rádióból vettem fel a lemezt, mert akkoriban mindent felvettem, ami metál volt, nem válogattam stílusok meg bandák alapján. Emlékszem, hogy a borító is nagyon tetszett, és ez most sincs másként, bomba jól néz ki a lemez mai szemmel is. Mai füllel pedig? Ahogy elkezdtem hallgatni a lemezt, rögtön beugrottak a számok, pedig hallgatás nélkül nem tudtam volna visszaidézni őket: The Ideas of March, Wratchild, Murders in the Rue Morgue azonnal beugrottak, de a lemez további dalai nem csaltak elő semmilyen emléket sem a füleimből, sem az agyamból, ezeket úgy tudtam hallgatni, mintha sosem hallottam volna őket. Érdekes – gondoltam magamban, miközben megelőztem egy román kamiont – , hogy csak három dal ragadt meg bennem, a többi nyom nélkül elrepült. Már a Mecsek szerpentinjén kanyarogtam, mire a lemez végére értem, és mire megtaláltam a megfejtést.
Én ezt a lemezt talán, ha kétszer voltam képes végighallgatni, mert egyáltalán nem tetszett. Amikor én ebbe az anyagba belefutottam, már javában a thrashre járt az agyam és a lábam, és a Kreator-hoz, a Metallica-hoz vagy a Slayer-hez képest, a Killers sajnos nem eléggé metál. Ez az anyag sajnos nekem nem elég kemény, nagyjából annyi hatással van rám, mint a Hobo Blues Band. Sajnálom. El tudom persze képzelni, hogy 1981-ben mekkorát szólhatott egy ilyen lemez, bár ha arra gondolok, hogy ebben az évben alakult az Anthrax, a Metallica, és hogy tökéletes legyen az átkötés, 1981-ben alapították meg Meriden városában a Napalm Death nevű zenekart, amely a visszaúton szolgáltatta nekem a talpalávalót, már ebben sem vagyok ilyen biztos. Hogy fogom-e hallgatni a Killers-t a jövőben? Hát ez teljesen kizárt! A lemez mai füllel is langyos, uncsi és végső soron nem is metál, sajnálom. Vitatkoznál velem? Gondolj arra, hogy ez a lemez ugyanabban az évben jelent meg, mint a Venom Wellcome to Hell című opusa, és te magad is beláthatod, hogy a Killers esetében nem beszélhetünk metálról.
Napalm Death: From Enslavement to Obliteration
A Napalm Death második sorlemeze 1988-ban jelent meg, ami azt jelenti, hogy nagyjából frissiben be is szereztem annak idején, nincs szó tehát megkésettségről, mint a Maiden esetében.
1988-ban már tényleg száz és ezerszázalékosan thrasher voltam, egyre gyorsabb, egyre keményebb zenéket akartam hallgatni egyre hangosabban, és ezeket el is mondtam az Elektromos Krokodil eladójának, aki a beavatottak mosolyával nyújtotta át a celofánba csomagolt műsoros kazettát.
Izgatottan siettem haza, hogy a lehető leghamarabb meghallgathassam az új szerzeményt, és az első próba után nagyjából úgy éreztem magam, mint a borító közepén a fejét fogó úriember.
Ezek jutottok eszembe, meg a fél perces számok, amikor elindítottam az autóban a lejátszást.
Hát nem változott semmi, konstatáltam magamban, miközben lassítás nélkül, a meglepetéstől és a fájdalomtól eltorzult arccal hajtottam át egy gyanútlan iskolás csoporton, akik a zebrán próbáltak átkelni.
Hogy milyen zenéről van szó? Bizonyos esetekben semmilyenről, sokkal inkább úgy lehet leírni a hangjelenségeket, mintha élő törpéket darálnánk le egy elektromos ágaprítóval miközben valaki egy kipufogódob nélküli Ladát túráztat a háttérben, amiben egy idős napközis tanárt boncolnak fel élve, aki közben folyamatosan ordít. A lemez nagyrészt borzasztó és hallgathatatlan, vagy én nem vagyok elég kemény hozzá (kellett nekem leszólnom a Maident), bár némelyik „hosszabb” dal (Unchallenged Hate, Display to Me…) szinte már tetszik. Ez az album komoly fizikai fájdalmat okoz. Azt hiszem, ez volt az első találkozásom a grindcore műfajával, és legalább annyira sokkolt, mint a Carcass Reek of Putrefaction című alkotása, és különösen annak borítója. Nem lettem rajongó, na.
Hogy meghallgatnám-e újra? Teljesen nem zárnám ki ennek lehetőségét, mert ha elkapom azokat a törpéket, akik a házunk előtt szokták eldobálni a szemetet, bizony be fogom röffenteni az ágaprítómat, és akkor bármi megtörténhet!
