Hard Rock Magazin
A death metal stílus ősatyjának számító amerikai Cannibal Corpse koncertje számomra mindig élmény. Tonnányi súlyt és mérhetetlen erőszakot képesek belepréselni a műsoridejükbe, és ilyen magas szinten erre nem sokan képesek a szakmában. Persze néhány hete a Kataklysm is kitett magáért rendesen, de az ő produkciójuk ezután már csak könnyed hétvégi szórakozássá minősült vissza. A Cannibal Corpse mellett helyet kapott még a black metal egyik zászlóvivője, a Dark Funeral, valamint két feltörekvő csapat, a Stormruler és az Ingested nyerte el a bemelegítő szerepet.
Kivételesen összejött a korai érkezés, így a rendkívül rugalmas bejutás után el is foglaltam a helyem a keverőpult környékén, ahol gyorsan elmotyogtam magamban néhány imát, hogy jó legyen a megszólalás és ne csak egy zajmasszát halljunk a St. Louis-i Stormruler névre keresztelt kvartettből.
Szerencsére nem volt nagy probléma a megszólalással, egészen érthető hangképpel kezdődhetett a ráhangolódás a főattrakciókra. A Jason Asberry (ének-gitár) és Jesse Schobel (dobok-vokál) alapította Stormruler black metal alapokon nyugvó zenéje próbálja a korlátokat lebontani maga körül és az alapvetően puritán zenei stílust színesítik atmoszférikus, néhol fantasy elemekkel.
Én korábban még nem találkoztam a zenéjükkel, a megfelelő hangulatban és helyen biztosan nagyobb hatást tettek volna rám, de ezen az estén kicsit elment mellettem a produkció. Az összképnek az sem tett jót, hogy Derek Engemann basszusgitáros megjelenése inkább a Suicidal Tendenciesbe illett volna. A játékával nem volt gond, de itt egy picit idegennek tűnt. A nézőtéren voltak lelkes rajongóik szép számmal, így jó hangulatban telt a koncert, de bennem nem hagytak mély nyomot.
Amire az Ingested a deszkákon termett, már az általam korábban vizionált nézőszám duplája a teremben volt. Álmomban sem képzeltem volna, hogy az ilyen magas extrémitás ennyi embert vonz kis hazánkban. Szerencsére a manchesteri srácok ettől nem rémültek meg és egy akkora dzsemborit csaptak, hogy beleremegett a sátor.
Jay Evans egy rendkívül szuggesztív frontember, aki nagyon tudja buzdítani a népet. Előzenekar műsora alatt ritkán látni ekkora lelkesedést. Volt itt minden, wall of death, circle pit, crowd surfing és mindenféle mozdulatsor. A biztonságiak szerencsére jó fejek voltak, és akit kiszedtek, visszaengedték a nézőtérre, vagy akár repetázni is lehetett az őrületből.
A modern elemekkel vastagon díszített groovy death metal zenéjükkel sikerült levezényelniük egy komolyabb testnevelésórát, ahol mindenki kiadhatta magából a hét során felgyülemlett feszültséget.
Ezután következett az este első főattrakciója, a Dark Funeral. A nagyon igényesen felépített színpadkép sokat hozzá tudott tenni az atmoszférateremtéshez. A hatalmas háttérvászon és molinók láttán egyből a pokol kapujában érezhette magát az ember, amire a tetőtől talpig bőrpáncélban és hullafestéssel az arcukon megjelent zenészek látványa még jobban ráerősített.
Az esemény legsötétebb produkciójának címét már ennyivel elnyerhették volna, de a koncert minősége erre még rá tudott tenni egy lapáttal. A tagok nem mozogták túl a játékidőt, de a sötét tekintetek és sátáni grimaszok végig fenn tudták tartani az érdeklődést.
Heljarmadr énekes folyamatos nyugodt sétával járta be a színpadot, mint ahogyan a pszichopata bérgyilkos figyeli meg áldozatait.
A legfrissebb ’We Are The Apocalypse’ és a 2016-os ’Where Shadows Forever Reign’ című korongot három-három dal képviselte, ezek mellett pedig a legnagyobb koncertkedvencek kaptak még helyet a programban.
A black metal élőben vagy elkap és elsodor, vagy unalomba fullad a produkció gyengesége miatt. Szerencsére itt az előbbi történt meg, mert ahogy jöttek egymás után a dalok, úgy tudtam elmerülni a hangulatban és süllyedtem egyre mélyebbre a sötétség mocsarában.
A hangzás bár nem volt tökéletes, a zenei közeg ezt még elbírta, és a sűrű, sodró riffeknek szépen megágyazott. A nagy öregek közül nem sok zenekar van, akik még megmaradtak az eredeti festett sátáni imázsnál, de a Dark Funeral hű maradt önmagához ezen a téren is, és eltéríthetetlen arról az ösvényről, amin a kezdetek óta jár. Persze az ötvenen túl könnyen viccessé is válhat, de attól még ugyanúgy hozzátartozik a műfajhoz és szükséges ahhoz, hogy ilyen teátrális előadást lássunk, mint amit bemutattak nekünk.
Nem nagyon tudok belekötni a produkcióba, mert minden pillanatában hiteles volt és elhozták az apokalipszist, ahogy ígérték.
We Are The Apocalypse / The Arrival Of Satan’s Empire / My Funeral / The Secrets Of The Black Arts / When I’m Gone / Nail Them To The Cross / Unchain My Soul / Let The Devil In / Where Shadows Forever Reign
A Cannibal Corpse más tészta. Nekik nem kell cicoma ahhoz, hogy jól helybenhagyják az embert. Még az intróval sem húzzák az időt, hanem felsétálnak és beindítják a húsdarálót a lemagasabb fokozaton.
A nyitó Scourge Of Iron pont egy ilyen dal, amelyet a Time To Kill Is Now és Inhuman Harvest kettőse még tudott fokozni. Persze a zenei szigor mellett George ’Corpsgrinder’ Fisher egy rendkívül jó kedélyű és humoros arc, aki teljesen átszellemül, amikor ki kell üvöltenie magából a legnagyobb borzalmakat és a lehető legbrutálisabb erőszakot.
Egyedül Rob Barrett gitároson voltak fellelhetőek az öregedés jelei, aki végig rezzenéstelen szigorral az arcán vezette le a bulit. A mellette bástyaként álló Alex Webster és a dobok mögött hatalmas munkát végző Paul Mazurkiewicz precíziós gépezetként támogatták meg a két gitárost.
Fisher jobbján pedig Erik Rutan, a legenda, aki csak kisegíteni ugrott be korábban, aztán itt ragadt. Láthatóan jól érzi magát ebben a közegben és ezen az estén is sikerült bebizonyítania, hogy ő a tökéletes választás a csapat számára. Vérében van a death metal, az extrém gitározás magasiskolája, amit hallhatunk tőle.
A programban sorjáztak a masszív lávafolyamként ható csemegék, mint a Fucked With A Knife, aminek felkonferálása alatt még a közönség soraiban összegyűlt hölgyekhez is intézett néhány jó szót a „cukifiú” Corpsegrinder. Meg is jegyeztem magamnak, hogy nagyon romantikus hangulatban van, mert többször is megszólította a közönség hölgy tagjait, például az olyan örökbecsű slágerek előtt, mint az I Cum Blood.
Az este folyamán elhangzott tizennyolc dalból álló listában a kötelező koncertdarabok mellett helyet kapott három dal az új lemezről is. Nem hiszem, hogy volt olyan ember, aki elégedetlenül távozott a teremből, mert a műfajban nem szokványos, bő lére eresztett műsoridő és az eszméletlenül súlyos, masszív hangzás együttese még a lelket is kifacsarta az egyszeri rajongóból.
Megidézték minden korszakukat és a zárótétel nem is lehetett más, mint Hammer Smashed Face, ami Jim Carrey-nek köszönhetően a legnagyobb Cannibal Corpse-slágerré avanzsált. A dal záróakkordjai után egyedül George maradt a színpadon és osztogatta a rajongóknak a különböző ereklyéket, amelyeket a színpadról össze tudott szedni. Kicsit olyan érzésem volt, mintha maga Eötvös Gábor zenebohóc lenne színpadon, ha még valaki emlékszik a „van másik” szállóige kitalálójára.
A Cannibal Corpse az elmúlt harmincöt évben töretlenül, kompromisszumok nélkül ontja magából a vérszomjas brutális death metal dalokat. Az a teljesítmény pedig, amit színpadon művelnek, minden tiszteletet megérdemel. Nem tudom, hogy meddig lehet ezt szusszal bírni, de a színpad előtt állva a megfáradás apró jeleit sem lehetett tapasztalni rajtuk. Persze a buli után az öltözőben már biztos nem olyan virgoncak, mint húsz éve, de a közönség ebből egyelőre semmit sem vesz észre.
Scourge Of Iron / The Time To Kill Is Now / Inhumane Harvest / Code Of The Slashers / Fucked With A Knife / The Wretched Spawn / Gutted / Kill Or Become / I Cum Blood / Evisceration Plague / Death Walking Terror / Condemnation Contagion / Necrogenic Resurrection / Unleashing The Bloodthirsty / Devoured By Vermin / A Skull Full Of Maggots / Stripped, Raped And Strangled / Hammer Smashed Face
Összegezve bátran kijelenthető, hogy mind a négy banda jócskán kitett magáért és egy felejthetetlenül brutális estét sikerült varázsolniuk a mészárlás szerelmeseinek. A Cannibal Corpse néhányszor járt már hazánkban, de újra megmutatták, hogy miért is ők a műfaj legnagyobb császárai.
Szöveg: Losi
Fotók: TT (Török Tamás)
Külön köszönet a lehetőségért a H-Musicnak!
