Fémforgács
Nagyon kedvelem azt a kort, amiben élek. Persze nem politikai, társadalmi és jövőképet érintő témák mentén, pusztán a jelenlegi technika miatt. Ugyan a magnószalag másolós korszak lecsengésében kezdtem el igazán értékelni a zenét és akad ezzel néhány kellemes emlékem, én már digitális torzszülöttként fejeztem be serdülő pályafutásomat annak módja szerint mp3 lejátszóval és rajta azzal a néhány száz dallal, ami ráfért. Azóta még tovább jutottunk és nem mondanám, hogy sok platform támogatja a magas minőségű zenehallgatást, ami azért szintén fontos számomra (persze nem vagyok újgazdag sorskegyeltje, akinek a luxusautójában is milliós térhangzás biztosítja a mulatós megfelelő kinyilatkoztatását tíz kilométeres körzeten belül). Középkategóriás, a csúcskategóriába belépő szintű eszközökkel tesztelgetek, amik éppúgy megeszik a veszteségmentes formátumokat, mint a virtuális postaládában landoló rengeteg mp3, wav fájlt. De szokás szerint kanyargok itt mindenfelé, miközben azt akartam kihozni, hogy ez tök jó. Van youtube, spotify és bandcamp, melyek közül az utolsót kifejezetten egy kalandos játszótérnek tekintek, ahol bizony órákig el lehet ütni az időt új kedvencek, underground csemegék felkutatásával. Mindez pedig szinte sosem bizonyul feleslegesnek, mivel úgy távozom a géptől, mintha olyan boltba járnék, ahol nekem fizetnek a vásárlásért cserébe. Egy ilyen random kalandozás során találkoztam a finn Horre nevével, ami egyszemélyes projektként működve merül alá a sírok zord eleganciájának borzongató rejtelmeibe, az egyszerűség kedvéért funeral doomba és néhány jól házasítható testvérébe. A végtelennek tűnő és álmosító bevezetősben azt is kénytelen vagyok megemlíteni, mások idejének rablását elkerülendő, hogy a műfaj rajongójaként tekintek erre a kiadványra. Ez azért fontos, mert a Horre nem bontja le a negyedik falat, nem húzza el az orrunk előtt a stúdiótechnika csúcsának mézes madzagját hangzása terén és nem különösebben abból a célból született, hogy a világ foglalkozzon vele.
Nem, ez egy teljesen átlagos szerelemgyerek, akit egy szem szülője azonban igazán szeret és dédelget már egészen régóta. Jesse Laatikainen (ennél finnebb már nem is lehetne) ugyanis 2016-ban indította útjára a projektet rövid ideig Minor néven, majd egy EP után váltott a mostani elnevezésére. Tétlenséggel sem vádolhatjuk, hiszen sorra érkeztek az EP-k és 2020-tól a nagylemezek. A most „felfedezett” Kuumet már a harmadik a sorban és itt jön képbe a bandcamp egy újabb nagyon szimpatikus tulajdonsága: szépen visszakövethető a projekt teljes fejlődéstörténete. Igen, a Horre fejlődik, egyre tudatosabban használja és formálja a nyilvánvaló sablonokat saját szájíze szerint, aminek köszönhetően egy egészen hangulatos stíluslemezt tett le az asztalra.
Alap a mély hangzás, a sötét tónusok előtérbe kerülése, a mély, egészen bizsergető hörgés és a halk mormolások, narratíva bevetése az érzékszervek megtámadására. A lassú rezdülések, hosszan kitartott riffek mellett folyamatosan jelen van a szintén súlyosságot tovább fokozó billentyűk, melyek nem zongorafutamként próbálnak magasztosságot adni az elmúlásnak, hanem amolyan dark ambient, dungeon synth kíséretként biztosítják a gomolygó köd beáramlását elménkbe. Mindez annak fényében szükségszerű, hogy a Horre pogány ihletettségű témavilága a természet rejtelmeibe, misztikumába kíván bevezetni minket.
Sajnos azonban bármennyire is ömlik belőle a szürke magány és a világfájdalom, nem tud kiemelkedni az átlagból a lemez, így azoknak tudom leginkább ajánlani, akik szeretnének a háttérben egy jó kis borongós aláfestő zenét fejest ugorva az ismeretlenbe. Megfelelően működhet egy hasonló hangulatú olvasmányhoz, erdei sétához, mert van annyira egyszerű, hogy közben lehetőséget ad más dolgok, esetleg önmagunk megfigyelésére. Az sem elhanyagolható, hogy közel 50 perces játékideje sem mindig indokolt és hajlamos az unalomba fulladásra, amíg fel nem üti a fejét valami ötletesebb elem.
Végül itt van a bandcamp link is…
