rattlead.hu
Ha szigorúan vesszük, a XIII a Rage-nek nem a tizenharmadik, csupán a tizenegyedik stúdióalbuma. Persze ott van a ’94-es 10 Years in Rage: The Anniversary Album, ami részben régi, addig ki nem adott nóták, részben pedig friss dalok gyűjteménye, és az elődzenekar Avenger ’85-ös Prayers of Steel lemeze – ha ezeket beleszámoljuk, akkor tényleg a tizenharmadik.
A Rage a ’80-as évek közepén, második felében egy volt a német metal szcéna reménységei közül; olyan csapatokkal indult együtt, mint a Helloween, a Running Wild, a Grave Digger, a Stormwitch, a Steeler és a sort még hosszan folytathatnánk. Ha nem is berobbant a köztudatba, ígéretesen rajtolt, persze akkor még senki nem tudta megjósolni, hogy hány lemez lesz bennük, négy, mint, mondjuk, a Steelerben vagy 25, ahol ők maguk jelenleg tartanak. Én a másodikként kiadott, 1987-es Execution Guaranteed-del ismertem meg őket, és nálam a két évvel későbbi Secrets in a Weird World-del értek fel pályájuk csúcsára. Már az ezt követő Reflections of a Shadownál kezdtem érezni stílusuk korlátait, az önismétlés bizonyos jeleit, de a ’92-es Trapped! megint egy kifejezetten jól sikerült album lett.
Ennek ellenére hamarosan leváltam róluk, nem követtem a pályafutásukat, nem hallgattam az azt követően megjelent lemezeket. Abban az évezredben már csak a XIII-at emeltem ki magamnak az életműből, és arra is emlékszem, hogy miért: akkor, ’98 táján lett egy olyan új kontaktom, beszerzési forrásom, akitől nagy mennyiségben, minimális válogatás után vettem át egy csomó – akkoriban friss – anyagot. S bár alapvetően tetszett a XIII, a rá következő években mégsem éreztem késztetést arra, hogy tovább bővítsem Rage-lemezgyűjteményemet. (Egészen 2017-ig, amikor már futott az újraindult Rattle Inc., és „hivatalból” kezdtem újra érdeklődni egykori kedvenceim mai produkciói után.)
A legénységet ’98-ban az alapító énekes-basszusgitáros Peavy mellett a két Efthimiadis fivér, a dobos Chris és a gitáros Spiros, illetve az ugyancsak hathúr-szaggató Sven Fischer (ex-Pyracanda) alkotta. Chris ugye a Perfect Man album óta volt a főnök hű harcostársa, öccse és Fischer viszont csupán 1995-ben csatlakoztak (s vált ezáltal négyfőssé az addig trióban aprító brigád).
A német csapatnak a XIII volt a második kollaborációja a Lingua Mortis Orchestrával, amely a ’96-os Lingua Mortis album idején a Prágai Szimfonikusokat takarta, később viszont minden olyan klasszikus zenekar gyűjtőneve lett, akikkel Peavyék a stúdióban vagy a színpadon együtt játszottak. A Rage-et alapvetően power/speed csapatként tartjuk számon, nos, itt visszavettek a sebességből, így ez az album inkább passzol a szimfonikus power metal skatulyába. Ami kifejezetten üdítő változatosság a sok száguldozás után.
A Secrets in a Weird World album intróját (Opus 32 Nr.3) továbbgondoló, szimfonikus nyitányt (Overture) követően elsőként a From the Cradle to the Grave monumentalitás, lassú középtempója érkezik. A nagyzenekar, mintegy pluszhangszerként, de soha nem tolakodóan a lemezen szinte végig ott van a háttérben. Az iram fokozatosan gyorsul: a Days of December lendületes középtempója után az első „rohangálós” témákat a háromtételes Changes első részében (Part 1: Sign of Heaven) kapjuk. Jóleső déjà vu érzésem van: igen, ez a régi, jól ismert Rage – de nem sokáig hagynak meg ebben a hitemben, mert a második felvonás (Part 2: Incomplete) színtiszta líra, amiből megint csak a szimfonikusok vezetnek át a trilógiát lezáró, megint csak nem kapkodós Part 3: Turn the Page-be.
A Heartblood refrénje már-már indusztriálisan duhog-csörömpöl, a köztes időben viszont ez is inkább egy merengő nóta, amit Peavy-éktől némileg szokatlan gitár- és basszushangok színesítenek. Ami ennek az albumnak is nagy erénye, az a dallamosság és a változatosság, viszont egy kicsit több gyors téma kétségtelenül jót tett volna az anyagnak. A lemezről a From the Cradle… mellett az Immortal Sint tartom még a kedvenc nótámnak, de a Rolling Stones Paint It Black-jének átiratával is maximálisan elégedett vagyok, hozzátéve, hogy egy ilyen zenekarnak karrierje derekán semmi szüksége arra, hogy idegen tollakkal ékeskedjen. Pláne, „fő műsoridőben”: bónuszdalként elment volna, de itt, a lemezen utolsó előtti tételként hangzik el. Ezzel együtt örülök, hogy nem szolgaian másolták az eredetit, hanem lelassították és keleties ízekkel is megfűszerezték.
A záró Just Alone-ban egy kicsit leül a tempó és a hangulat; némileg feleslegesnek érzem, túl hosszúra nyúlik tőle az előadás, de vegyük ezt is bónusznak, amelyben ismét csak a bandától szokatlan zenei megoldások (kósza ritmusok, didgeridoo) kaptak helyet.
Összességében, a Rage-től ez egy kifejezetten komótos anyag (mindössze két gyors szám van rajta). Peavyék javára írom, hogy mertek kísérletezni, és hogy továbbra sem feledkeztek meg a dallamosságról. Jó volt sok év kihagyás után újrahallgatni a lemezt, ami kvázi lassúsága ellenére is jobban tetszik, mint a zenekar mai próbálkozásai.
Még annyit tennék hozzá, hogy egy évvel és egy albummal később a teljes legénység faképnél hagyta a kapitányt; Peavynek újjá kellett szerveznie a csapatot. Nem akárkikkel folytatta: Victor Smolski gitáros és Mike Terrana dobos csatlakozásával egy újabb markáns korszak következett az ismét trióvá karcsúsodott Rage életében.
