Fémforgács
Ahogy már nagyon sokszor leírtam, manapság a death metal, főleg a klasszikus értelemben vett halálfém igazi reneszánszát éli és szinte heti rendszerességgel jelennek meg olyan, főként ezen nevelkedett rajongók lemezei, melyek a 90-es években születve akár már alapműnek számítanának mára. Van tehát bőven olyan album, amiből válogathatnak a rajongók, legyen szó a svéd vagy az amerikai vonulatról, bár a korai markáns elkülönülés szerintem ma már kevésbé érezhető. Ezeket a friss kiadványokat nagy általánosságban 7-9 pont környékére szoktam belőni, mert eredetiséget azért nem igazán tudnak felmutatni. Ebből a hullámból szerencsére nem maradhat ki kis hazánk sem, aminek ékes bizonyítéka a 2013-ban indult szegedi Coffinborn alakulata. Sajnos az igazi underground szupergroupnak nevezhető zenekar 2014-es EP-je óta nem igazán mutatta meg a nagyvilágnak a koporsók és a pusztulás iránti szenvedélyét, amin most gyökeresen változtatnak debütálásuk érkezésével. Ez Cadaveric Retribution címmel érhető el és egészséges 39 percben szállítja le nekünk a remekbe szabott stílusgyakorlatot 8 ropogós szerzeménnyel.
Az albumot a sablonos, de beszédes álnevekkel rendelkező trió a következő felállásban készítette: Blasphemy (Ahriman, Fagyhamu, Rothadás, Mörbid Carnage, Hexenwood), Disguster (Cryptworm, Mörbid Carnage, Tyrant Goatgaldrakona), Churchburner (Fagyhamu, Mörbid Carnage). A hallható minőség okán nem lehet(ne) kifogás a lemez megjelenésének késlekedésére, de a szomorú valóság az, hogy a zenészek közül már csak egy tartózkodik idehaza. Ez a tény bizonyosan megnehezítette a készítési folyamatokat, de a lényeg az, hogy egy igazán profi lemezzel bővült a hozzánk köthető nehézfémek tárháza, amit minősége okán kérdés nélkül nemzetközi mércével kell értékelnünk.
A hosszú várakozás és viszontagságok ellenére tehát itt van nekünk ez a bemutatkozó anyag, amit kifejezetten élvezetes volt hallgatni. Remek hangzás, kiváló hangszeres játék elejétől a végéig, azonban menet közben megfogant egy gondolat a fejemben, amit nem tudtam már többé félre tenni. Ez pedig az, hogy a Cadaveric Retribution olyan, mintha hátulról kezdődne és folyamatosan haladna a csúcspontja felé. Egyre jobban és jobban beszippant, folyamatosan erősebb tételek érkeznek. A lemezt nyitó, egyetlen egyszerű, de hatásos riffre épülő instrumentális tétele sokkal inkább tűnik levezetésnek, mint figyelemfelkeltő, bevezető dalnak. Már a felénél üvöltött egy alapos hörgésért, önmagában nagyon unalmasnak hatott. Szerencsére az Undead Ceremony már hatásosabban rúg pofán, mély, érthető vokálja és tempóváltásai minden igényt kielégítettek. Itt már egy rövid, szúrós gitárszólót is kapunk, ami a súlyos hangzás következtében valamennyire a háttérbe szorul és ez később is megismétlődik, pedig nagyobb teret is megérdemelt volna. Az egyébként iszonyatos vastag gitárhangzás az időnként felbukkanó thrash elemeket is csak halványan érzékelhetővé teszik, ami nem feltétlenül baj, mert a lemez legkobb kapaszkodóinak mondható combos cammogások, groove-ok viszont így teljesek.
A Flesheater szinte egy az egyben folytatása az előtte lévő dalnak, nem is maradt meg annyira majd öt perces állandó menetelésével, ahogy a Lycanthropic Devournement és a Cleansed By Putrification sem. Viszont ahogy írtam, egyre jobban működik a dolog, az Infernal Entombment kezdő cammogása, megfontoltabb építkezése már igazán szórakoztatóra sikerült. A Gruesome Fate hatalmas bólogatni valókat hoz pörgőssége mellett, az album végére került címadó pedig egyértelműen a legerősebb őrület az összes közül.
Nem tud különösebben kiemelkedni a mezőnyből a Coffinborn, bár nem hinném, hogy valaha volt is ilyen célzata a létrejöttének. Itt a műfaj szeretetéről, ápolásáról van szó, amit olyan meggyőződéssel adnak elő a srácok, hogy az én kifogásolni valóim sem tudnak nagyon belerondítani. A dalok közötti különbségek igazából nem jelentenek olyan zavaró minőségingadozást, hogy ne tudjam ajánlani a death metalt nagykanállal fogyasztó közönségnek.
