Fémforgács
Sokszor belegondoltam már életem során, hogy melyik zsáner lenne az, amelyiket a legnehezebb körülírni egy totál zöldfülűnek, aki maximum csak annyit tud a fémzenéről, hogy van benne elektromos gitár, dob meg szeretnek ordítozni. Általában a végeredmény a sludge szokott lenni nálam, avagy reakciós, modern kori nevén post-metal. Ez az a stílus ahová egyszerűen muszáj, hogy legyen egy alapszintű ismeretanyagunk annak érdekében, hogy rátudjuk bökni az ujjunkat egy ilyen anyagra azzal a felkiáltással, hogy: “IGEN! ez bezony sludge metal a javából!”. A 2007 óta ténykedő ausztrál Lo! zenekar ezen stílust választotta fegyvernemül, hazájuk sludge színterén nagy névnek számít és nem is érdemtelenül. Ez már a negyedik albumuk lesz, amivel megörvendeztetik a nagyközönséget, legutóbbi 2017-es Vestigial címre hallgató albumuk pozitív fogadtatásban részesült, ami érthető is, mivel egy érdekes ágát választják ennek a stílusnak. A black metal reprezentálja magát a riffek egy jól körülhatárolható részében, ott van a hardcore társadalomkritikája is a szövegekben, a post-metal progresszióba hajló finom disszonanciája a zeneszerzői fronton tűnik fel, mindezt összeragasztja a sludge vaskos gitárjátéka valamint dühe. Ez a The Gleaners.
És ismét szembesülnöm kell avval, hogy alaposan kibasztam magammal, mivel minden általam ismert, okosnak hangzó jelzőt sikerült elpufogtatnom egy mondaton belül. Na mindegy jöhet a jó öreg önismétlés, még sosem hagyott cserben, na meg a szégyentelenül sok töltelék mondat és szóismétlés, mint amilyen ez is. Itt már csak egy dolog menthet meg a piócás emberen kívül: a névsorolvasás. Sam Dillon savas vokálját hallhatjuk ezúttal is, míg a gitáron Carl Whitbread pakolja oda a kellő súlyt a gitárral. Ha ez nem lenne elég tömeg, akkor itt van nekünk Adrian Shapiro basszusa is, gondoskodik róla, hogy ne olyan legyen a hangzás, mintha egy apáca pinájából húzták volna elő azt. Ja és háttérvokálban is hallhatjuk pár recés kiáltás erejéig. Mindennek az alapja a dob, így Adrian Griffin végzi a földmunkákat a cinek tengerében. Kezdeném a hangzással, az ugyanis az első dolog amivel szembesül az egyszeri hallgató. Rendesen megdörren minden hangszer a lemezen, a vokál kissé előrébb van tolva, de nem túl zavaró a dolog. Kellő dögösség és vagányság is volt a keverőpult mellett, a modernitás nem a sterilitás szinonimája és ezt ők is tudták.
A basszus dörmög, a húrok rezonálnak, a gitáron letartott hangoknak súlya van, a dobolásnak szintén, itt nem csak simogatja a bőrt Adrian. A bevezetőnek szánt Our Fouling Larder fade in kezdése után minderről bizonyosságot is kapunk, a black metalba mártott vokál kellő agresszivitást és gyűlöletet sugároz magából, a riffek állandó mozgásban vannak, a doboknál külön felhívnám a cinjátékra és a lábdobra a figyelmet. És akkor belecsapunk a közepébe a Salting the Earth-el a közepébe, mert itt már egy teljes értékű dallal van dolgunk, amelynek üzenetét az album borítója is átadja. Ugye mindenki ismeri a sóval behinteni fogalmát? Már Hannibál hódító hadjáratai során is ismert módszer volt ez a kiéheztetési forma. Karthago innen is küldi üdvözletét a jövőnek. A fenntarthatatlan mezőgazdasági kultúrára hívja fel a ma zenehallgatójának a figyelmét ezzel a számmal a Lo!, na de persze nem csak ennyiből áll a dolog. Ez egyben egy metafora is, amit a modern embernek szánt tockosként is felfoghatunk, aki szüntelenül pusztít mindent maga körül, legyen az a természet vagy emberi kapcsolatok. Zeneileg nagyon nehéz album a The Gleaners, és ez nem csak az alapvetően súlyos, mélyre hangolt frekvenciák miatt vannak. A dalok szerkezete is kihívás elé fogja állítani mindazokat, akik nem hallottak legalább egy Neurosis, Isis vagy Cult of Luna albumot.
Merthogy ők persze, hogy ott vannak a Lo! genetikai kódjában, ezt nem rovom fel nekik. Olyan volna ez, mintha egy hagyományos doom bandánál kérném számon azt, hogy inspirálódtak a korai Black Sabbath, Saint Vitus, vagy Trouble albumok valamelyikéből. A disszonáns, sokszor akár éterinek is hangzó lelassulások váltakozása a hardcore-ban fogant energiabombákkal egy alapvető jellemzője a Lo! stílusának. A néha előforduló, tiszta hangon előadott refrének, a sampler bejátszásokra nem is igazán éreztem az igényt, ezek nélkül is kellően érdekes és sokszor hallgatós lemez képét mutatja a The Gleaners. Tele van diszharmóniában fogant kompozíciókkal, amik mindig tartogatnak számunkra valami újat. 4/4-es, esetleg 2/4-es ütemképleteket, vagy ősember riffeket hallásból sem ismerő zenészekről van szó. És mégis van egy természetes lefolyása az albumnak, nincsenek kibogozhatatlan, megfejthetetlen tételek, gitártémák, itt állandó változásban lévő hangképek formájában kapjuk a progressziót. A zeneelmélet minden paragrafusát betéve tudják, sőt még a kották olvasása se fognak ki a Lo! tagjain. A sokszor szellős, fogósságmentes dalok nehezen lenyelhető pirulák mindazok számára, akik kedvelik a verze-refrén felépítésű klisés egyenalbumokat, nekik más hallgatnivaló után kell kutakodniuk.
Ráadásul ezek a dalok úgy íródtak, hogy egyik hangszer sem játszik alárendelt szerepet, még a basszusnak is jut fény a nap alatt, itt különösen a címadó tétel feszültséggel teli nyugalmával játszadozó szerzeményére gondolok. A groove és az érthető újítás szellemében fogant albumról van szó, amely nem tökéletes, de egy nagyon erős képviselője ennek a stílusnak. A néha vontatottan, tördelve váltakozó dalrészek, úgy mint a Deafening Bleats of Apathy-ben vagy az említett címadó dalnak a végén található, kissé túljátszott finálé miatt még van tér a Lo! előtt. Megemlíthető a Pareidolla is, aminek az elején úgy érezzük, hogy egy intelligensen építkező sósav bombával van dolgunk, de csak egy eléggé csalódást keltő kántálásban ér véget. Sokat nem lehet sopánkodni, mivel a következő Kleptoparasite kárpótol minket mindenért. A záró, több mint 7 perces Mammons Horn is a kiemelendő nóták között van, nagy D-vel írandó dalról van szó, amit alaposan átgondolt komponálás előzött meg. A szövegekben jelenlévő kritikus hangvételben mindenki megkapja egy kicsit a magáét, legyen akármilyen világnézete.
Nem a fotelforradalmárok lemeze szeretne lenni a The Gleaners, hanem a gondolkodni és cselekedni is képes, kompetens személyeké. Nem mondom, hogy sikerült elérni az előző album által állított sztenderdet, de egy a Lo! katalógusába illő albummal lettek gazdagabbak a csapat rajongói. A Pelagic Records április 7-től fogja szállítani nekünk a dühvel felvértezett értelmiségi disszonanciákat.